búcsú

ELKÖLTÖZTEM!!!!!!!

liliavilag.blogspot.com

Ha valaki kiváncsi rám a továbbiakban is :)

New life, new love…

Helló, helló mindenki! Az előző blog-bejegyzésem óta már elég sok idő eltelt, szóval idejét éreztem egy apró kis összefoglalónak. Igazából olyan sok minden nem történt az elmúlt hónapokban, ami mégis, arról most beszámolok.

1. Volt nálam Niki, nem is olyan régen – ugye mutatja az előző bejegyzésről készült kép is. Tök jó volt, anyámék megint majdnem örökbe fogadták helyettem, befestettem a haját, immáron szőkén feszít és nagyon-nagyon jól áll neki. Itt azért magamat is megdicsérném, mert ugye sosem csináltam még meg senki haját, az övé volt az első – már ami a szívatást illeti. xD  Szóval, voltunk bulizni, immár teljesen belevittem a baráti társaságomba. Mindenki megkedvelte, nagyon jól érezte magát és remélem jön majd többször. :) Azon az estén ismerkedtem meg barátnőm munkatársával is, akinek be lettem mutatva eléggé érdekes módon.

“Ő itt Kata, és olyan mint én. Csak annyi különbséggel, hogy én az informatikusokra, ő a szakácsokra bukik!” Hát most mondhatnám, hogy ezen felháborodtam, ám nem tettem. Vicces volt és kellemetlen, hiszen azért nem kategorizálom így a férfiakat, viszont tény, hogy az elmúlt időszakban, vagyis inkább akkor, csak szakácsokkal ismerkedtem. Ez a véletlen groteszk játéka volt, ami hálistennek már egyáltalán nem helytálló. Na mindegy.

2. Volt Zsófinak szülinapja. Na ezt kellően megünnepeltük. Kivettünk egy jó kis helyet, ami az egyik étterem különterme volt. Volt sok kaja, meg pia, meg ilyenek, és tényleg sokan voltunk. Befutott ő is, a kolléga, akivel akkor már igazán jól lehetett beszélgetni, normálisan. Jött, dumált én is dumáltam és nem tagadom, nagy sóhajokkal néztem rá. Jó pasi! Nagyon jó pasi! Sármos, meg intelligens… széles vállak, nagy karok.. uhh.. ezt meg kellett állapítani már ott, immár teljes megfigyelés után. És tegyük hozzá nem csak én voltam az egyetlen, akinek csillant a szeme. xD Na hát ott, akkor el is döntöttem, hogy én nekem kell! xD Persze nem is én lennék. Jó, nagyban hozzájárult, hogy nem sokkal később Peti is befutott a barátnőjével, akikkel nem nagyon foglalkoztam, mert már miért is kellene. Akkor már túl voltam rajta, szóval tök jó volt a hangulatom. Jó, legurítottam egy agancsos italt, de csak azért, hogy némi erőt adjon. :) Hát azt adott. Hogy hogy is kerültem a Joci ölébe, nos arra már nem emlékszem, vagyis dereng valami, mintha nem lett volna elég szék és én ott kötöttem ki, mert oda húzott, hogy elbír, erős gyerek ő és hogy foglaljak helyet nyugodtan. :D

Akkor pár óra múlva átmentünk a Szalonba, ahol csocsóztunk, meg iszogattunk, beszélgettünk, Szabi le akart beszélni a pasizáról, hogy nekem ez úgysem kell, mert nekem nem komoly kapcsolat kell, hanem valami egy éjszakás dolog. Meg, hogy felejtsem el a gyereket, mert a Marcsi munkatársa, neki kellemetlen lesz, ha egy éjszaka után ennyi volt, mert még szeretné látni a baráti társaságban. Persze kikértem magamnak, meg hasonlók, kifejtettem, hogy nem csinálok semmi olyat.. etc. És igazából tartottam is magam a dologhoz. Voltunk a Caféba és táncoltunk, és csak az este legvégén csattant el az a bizonyos első csók. Kemény voltam, és kifejtettem a drágának már aznap, hogy ugye tudja, hogy én Pesten élek, és kéthetente járok haza, és hogy ez nem fog változni, meg hogy nem akarok gondot Marcsival, ha valami miatt nem jönne össze. Ennél meglepőbb csak az volt a számomra, hogy nem azt mondta, hogy oké persze, és hitegetés ezerrel, hanem hogy megkérdezte, hogy miért ne lehetne adni ennek a dolognak egy esélyt!!!!! Azért ez nagy szó egy pasi szájából, pláne ha igazából akkor ismerted meg! Hiszen az első találkozásunk egyáltalán nem volt mérvadó. Sőt!

Na mindegy. Az este végén hazakísért, megbeszéltünk egy randit, én azonban nem mentem el, mert elaludtam. Aztán hétfőn talán – de ebben nem vagyok biztos – felhívott telefonon, hogy miért nem mentem, és hogy mit csinálok. Hát mondanom sem kell, mennyire örültem és mennyire voltam csalódott. Mondjuk ő is, mivel én akkor már épp a vonaton ültem, félúton Pestre. Aztán megbeszéltük, hogy majd a hétvégén találkozunk, vagy valami. Egész héten nem keresett én pedig pénteken mikor hazajöttem kimentem a Color-ba. Jött Marcsi is, meg Andi is és végre kiveséztük ezt a dolgot. Marcsi megtudta, hogy igen, érdeklődik és komolyan is elgondolkodik a dolgon, hogy ha látja rajtam az aktivitást. Hát erre kaptam egy telefont, hogy írjak sms-t hogy jöjjön ki. Nem kellett rá sokat várni, hamar megérkezett. Iszogattunk, nála aludtam és onnantól kezdve beindultak az események.

Bemutatott a barátainak, a szüleinek, állandó vendég voltam minden programon. De! Nagyon jól vettem az akadályokat! :) Három héttel ezelőtt, épp a szex, a szobában táncolás, a beszélgetés és a pezsgőzés után közölte velem, hogy eddig nem gondolta, hogy ebből lehet valami komoly, most azonban határozottan érzi, hogy ez a kapcsolat fejlődőképes. Azóta ki lett mondva immár hivatalosan is, hogy egy pár vagyunk, együtt töltjük az egész hétvégét általában. Bemutattam otthon, a szüleim imádják, ő imádja anyukám főztjét és előszeretettel jön hozzám. Anyuval többet beszélget, mint Peti bármikor is, és végre azt mondhatom, hogy van egy fiú, akivel teljességgel elégedettek. :)

Most ott tartunk, hogy kedvel.. az ő megfogalmazása szerint már közel a szerelemhez – persze ha  ilyen tempóban haladok nála. Megvigasztal, ha bármi bajom van, ha sírok, el sem enged, úgy ölel. Csillogó szemekkel néz rám, olyan tekintettel, hogy azt érzem én vagyok a világ legjobb nője! Ez biztos nem így van, viszont az tuti, hogy a legszerencsésebb mind közül én vagyok, miatta. Imádnivalóan viselkedik, Nyuszifülnek hív és lassan már másra sem hallgatok. Felhív, keres, foglalkozik velem. Állandóan vigyorgok, nincs meg az a depresszió, ami Petinél megvolt és tényleg hatással van az életemre. Végre kimozdultam az agóniából, végre kerestem munkát, foglalkozom a sulival és beindultam, annyira, amennyire már régen nem! Imádom és oda vagyok érte! :)

3. Beszéltem Petivel! A Jocis dolog legelején természetesen letámadt! A vicc az egészben, hogy előadta, hogy ő mennyire kegyes és nem is tudom. Letámadt azzal, hogy én mit reagálok a barátnőjére. Mert ha nekem nagyon kellemetlen, akkor nem hozza a társaságba be.. etc.. Én csak pislogtam rá, hogy neked mi a bajod! Meg, hogy mennyire érzem magam rosszul! El kellett magyaráznom neki, hogy nem érzem magam rosszul, de ne várja, hogy a nyakába borulok. Ez már egy más szituáció, én pedig nem szeretnék vele foglalkozni. Meg, hogy Anita – a barátnő – azt hiszi én utálom, és hogy én a fejembe vettem biztos, hogy miatta szakítottunk! Isten látja lelkem, nekem sosem fordult meg ilyen a fejemben. Én nem hiszem, hogy ő beleszólt volna. Ez a mi döntésünk volt, nem másé! És ennyi. Ja meg felvilágosítottam Petit, mikor ezt a kellemetlenül érzem e magam dolgot felhozta, hogy amiatt inkább szarul érzem magam, hogy arra nem volt képes, hogy bocsánatot kérjen. Hogy kibaszottul bunkó volt és szánalmas, megalázó! És hogy mégis ezt így hogy..?  Miért nem mondott egy annyit, hogy sajnálom. Hát most kinyögte, hozzáteszem, ez az , ami valamiért nem elégítette ki az igazságérzetemet. Kicsikartam, nem volt őszinte! Kár érte! Talán ezért nem beszélek vele, ha találkozunk, akkor sem!

4. Szabival nem épp az igazi a kapcsolatunk, de nem csak nekünk, mással sem épp kommunikatív. Nem tudom, hogy lehetne kirobbantani. –.-

5. A suli egész jól alakul! Megírtam a beadandókat, lett munkám is. Most épp teljes fokozatra kapcsoltam. Szóval :) Ennyi!

Barátok

Az én cukkermukker tündérbogaraim *.*

Mese.. xD

Egyszer egy gyönyörű tündér jelent
meg egy házaspár házában és azt
mondta: " mivel ennyire különleges
pár vagytok, és hűek voltatok egy-
máshoz ez alatt a hosszú idő alatt,
kívánhattok tőlem egyet-egyet, én
teljesítem kívánságotokat!"
"ó! én szeretném körbeutazni a
földet az én nagyszerű férjemmel"
- kérte a feleség.
a tündér meglengette a varázspál-
cáját és -abrakadabra- két első
osztályú jegy termett az asztalon
a luxus utazási iroda világ körüli
útjára.
most a férjen volt a sor.
gondolkodott egy percet és így szólt:
" nos, ez az egész nagyon romantikus,
de egy ilyen alakalom csak egyszer
adatik meg az életben, szóval ne
haragudj, kedvesem, de az én kí-
vánságom egy nálam 30 évvel
fiatalabb feleség!"
a tündér és a feleség nagyon csa-
lódott volt, de hát a kívánság az
kívánság... így hát a tündér körö-
zött egyet a varázspálcájával és
-abrakadabra- a férj 92 éves lett!
mi a mese tanulsága?
a férfiak hálátlanok, de a tündérek
NŐK...

A kezdet

Nincs merre indulnom hozzád.
Még mindig. Szeretlek. Emlékszem,
már annyi hús se volt rajtad, amiből
egy tízéves fiú jóllakhat. Vagy csak én nem.
Ruháidba képzellek, mint a teát, játék-
csészébe a gyerek. Ez maradt.
Darabig dajkálom magam. Aztán
csak rágyújtanék, de előtted szégyellek.
--- csak így képzelhetlek el, hogy van arcod,
bár elé mindig más maszkot tartok,
lehetnél bárki, csak az nem, ami vagy.

***

Állok melletted, ahogyan máskor más mellett nem, és annyira szeretnélek szeretni, nem is tudod, nem is tudom, érzem, érzem.
Most úgy teszel, mintha, aztán mégsem, és én nem nézek rád, közömbös leszek..
..De mosolygok is rád, és nem kerüllek el, szóba elegyedünk, beszéljük ostobán a semmit.Hétköznapi leszek veled.Nem vagyunk ünnep többé, kár, hogy egyetlen percre se voltunk.Nehéz a szívem, de majd ha akarom, nem fáj. Nevetek magamon, új-kamaszként:mindegy, ugye, mindegy?
Gondolsz-e bármire, ha látsz, ha látlak, mit gondolsz?Jó így?Így jó most?
Már nem akarlak meghódítani, álmomban látott kép vagy, és én nem kereslek ébren, majd ha tudlak, nem kereslek. ..
Tévedés, hogy megszerettelek, nem megszerezni, nem birtokolni akarlak, nem, nem, inkább a semmi.A halálos közömbösség.A csend, mint sikoly. Így akartad, akarjuk akkor így.Meggyógyulok. Kiírlak.Magamból.
Csak rám ne nézz.

***

Mind azt hisszük,nagyok leszünk, és kicsit csalódunk, ha reményeink nem valósulnak meg.De néha a reményeink alaptalanok. Néha amire számítunk, könnyen elhalványul amellett, ami váratlanul ér. Miért ragaszkodunk a
reményeinkhez? Mert amire számítunk, az tartja bennünk a lelket. A
reményeink tartanak talpon. Amire számítunk, az csak a kezdet. Amire
nem számítunk, attól változik meg az életünk.

***

Az utakat sokáig nem érti meg az ember. Csak lépdel az utakon és másra gondol. Néha széles az egyik út, aszfaltos, néha rögös, barázdás, meredek. Az utakat sokáig csak alkalomnak tekintjük, lehetőségnek, melynek segítségével elmehetünk a hivatalba vagy kedvesünkhöz vagy a rikkantó tavaszi erdőbe. Egy napon megtudjuk, hogy az utaknak értelmük van: elvezetnek valahová. Nemcsak mi haladunk az utakon, az utak is haladnak velünk. Az utaknak céljuk van. Minden út összefut végül egyetlen közös célban. S akkor megállunk és csodálkozunk, tátott szájjal bámészkodunk, csodáljuk azt a rejtelmes rendet a sok út szövevényében, csodáljuk a sugárutak, országutak és ösvények sokaságát, melyeken áthaladva végül eljutottunk ugyanahhoz a célhoz. Igen, az utaknak értelmük van. De ezt csak az utolsó pillanatban értjük meg, közvetlenül a cél előtt.

***

Mesélhetek? Tegnap nem meséltem Neked, pedig akartam. Ne haragudj érte.
Tudod, az jutott eszembe, hogy új mesét kell Neked mondanom, mert egy régit nem szerettél.
Helyette, hátha így jobban fog tetszeni Neked.
A vízről mesélek, a vízcseppről, és a folyóról. Arról, hogy a víz, a vízcsepp, az nem születik, az van. Ami születik az a folyó. A víz van, mindenhol van, és egyszer, ha körülmények is úgy akarják, ha a megfelelő vízcseppek összetalálkoznak, megszületik a folyó. A sok, földben rejtőzködő vízcsepp összegyűlik, mint ősszel a költözködő madarak, lesz belőlük egy óriási folyó, és együtt elindulnak közös hazájukba, az óceánba. Lehet, hogy útközben a nekik utat adó folyó meghal, de a víz az megmarad, és a vízcseppek újra, meg újra egymásba kapaszkodva elindulnak szülőhazájuk felé, addig, míg egyszer együtt megérkeznek.
Akkor ők nagyon boldogok lesznek.
Lélek se születik, nem is hal meg. Van, mint a víz. Néha megpihen, beköltözik egy születő testbe, aztán, ha a test elfárad, és nem tudja őt tovább cipelni, mert ő csak egy gyenge ember, a lélek egyedül folytatja az útját, addig, míg meg nem találja hosszú a vándorlásában a lélektársát.
Mikor egymásra találnak, akkor elindulnak előre, mindig csak előre, nem a térben, hanem az időben mennek tovább együtt, egymás kezét fogva folynak a lelkek közös óceánjába.
És nagyon boldogok.




Az emberek játszanak a szavakkal. Úgy éppen, mint a gyermekek a játékkockákkal. Csakhogy a szavak veszedelmesebbek, mint a játékkockák.
Nem lehet összeszedni őket, és elrakni a ládába, ha rosszul sikerült a játék.
A szavak örökre ott maradnak, ahová az első pillanatok hangulatában helyeztük őket. Láthatatlanok és megfoghatatlanok, és ezért nem lehet kijavítani a hibát, amit elkövettünk velük. Az emberek hihetetlenül könnyelműen játszanak a szavakkal.

***

Az emberek mindig azt mondják mosolyogjak,
mintha a mosolygás eltüntetné az összes sebet és
fájdalmat...hát én megpróbáltam. Megpróbáltam elrejteni
az összes keserűséget, és eltakarni a szomorúságot a mosolyokkal
és megtanultam, hogyha belül fáj, akkor a szíved úgyis megtalálja
a módját hogy kimutassa, teljesen mindegy, hány maszkot viselsz...

hogy lassan felnövünk, megtanuljuk, hogy az az ember is (akitől nem is várjuk) okozhat csalódást. összetörik majd a szíved, talán több, mint egyszer..és napról-napra nehezebb lesz.te is összetöröd majd másokét, szóval emlékezz majd, hogy neked milyen érzés volt.harcolni fogsz a legjobb barátaid ellen, sőt, előfordulhat, hogy beléjük is szeretsz.az új szerelmed vádolod majd egy régi hibái miatt. sírsz majd, mert az idő túl gyorsan telik,és elveszítesz valakit, aki közel állt hozzád. épp ezért készíts túl sok fényképet, nevess túl sokat és szeress úgy, mintha sosem bántottak volna: mert minden 60 másodperc, amit szomorúan töltesz, az egy perc boldogság..amit már sosem kapsz vissza. ...

***

Megtanultam, hogy a hősök olyan emberek, akik azt tették,ami szükséges volt, szembenézve a következményekkel. Hogy a türelem rengeteg gyakorlást igényel. Hogy vannak emberek,akik szeretnek bennünket, de egyszerűen nem tudják, hogyan mutassák ki. Hogy olykor az, akire azt hinnéd, hogy megadja neked a kegyelemdöfést, ha már a földön fekszel, egyike azon keveseknek, akik segíteni fognak neked felállni. Hogy csak azért mert valaki nem úgy szeret téged, ahogyan te szeretnéd, ez nem azt jelenti,hogy nem szeret téged teljes szívével. Hogy sosem szabad azt mondani egy kisgyermeknek, hogy az álmok balgaságok: tragédia lenne, ha ezt elhinné. Hogy nem mindig elég, ha megbocsát nekünk valaki. Az esetek többségében te vagy, akinek meg kell bocsátani magadnak. Hogy nem számít, hány szilánkra tört a szíved: a világ nem áll meg, hogy megvárja, míg összeragasztod.

***


Tudod, van úgy,
hogy az ember hiába keresi,
nem találja a fontosat,
a fontosat,
ami nem rég még közel volt,
nem rég még nagyon az volt,
mintha elszakadt volna
az utolsó szalmaszál,
kutat, keresi
a tegnap még oly fontosat,
az értelmet,
amiért érdemes itt lenni,
érdemes lenni
de mintha elaludt volna benne az Isten,
nélküle nincs értelem,
ébresztgetni is elfelejti,
hisz oly mindegy,
talán soha nem is lakott benne,
vagy már kihűlt a helye,
elszállt észrevétlen,
magára hagyta rég,
talán kényelmetlen volt neki
a szegényes otthon,
nélküle a szavak is üresek,
amikben valaha ott voltál,
már nem talállak bennük,
már csak az agyam hazudja,
hogy vársz rám,
ha nem érzem a vonzást
hiába kereslek,
nem talállak meg sosem,
ha nem érzem,
hogy fontos kettőnknek,
hogy kettőnknek
mindennél fontosabb,
és Te nem mutatod meg magad,
hagyod, a sötétbe botorkáljak,
magányosan, üresen,
pedig Te tudtál értelmet adni,
talán megbántad, és visszavetted,
először fáj, azután csöndesül,
mintha ébredezne bennem
az alvó Isten,
újra érzem a vonzást,
ha a szememmel nem is látlak,
de érzem, itt vagy,
velem vagy.
itt kell lenned valahol,
hogy értelmet kapjon
az érdemes.

Mese arról, ami el sem kezdődött…

I hate everything about you
Why do I love you
I hate everything about you
Why do I love you

A történet nem éppen egyszerű, de azért megpróbálom érthetően leírni, úgy, hogy mindenki átlássa… legalább egy kicsit.

Adott egy lány, 24 éves, és az ő kis baráti társasága. Szerencsés, hiszen igazán válogatott emberekkel van körülvéve. Ők jelentik számára a mentsvárat, azt az édes kis odút, ahová elbújhat a világ sötét és kegyetlen tréfái elől. Ez a baráti társaság egy jó 10 éves múltra tekint vissza, ahol történt sok dolog. Szerelmek születtek, haltak meg és előfordult, hogy az épp aktuális pasik bekerültek ebbe a körbe. Igen, azt hiszem előfordulhat, hogy valaki kiharcolhatja magának azt a biztos helyet, azt a kis helyet magának. Hát így került a képbe ő is… a fiú.. aki 29 (immár 30).

A legjobb barátnőm párja. Mindig is jó gyereknek tartottuk. Kedves volt, aranyos, segítőkész és ami a legfontosabb a legjobb barátnőért, mint nőért - és mint a párjáért - mindent megtett. Hát igen, lehet azt mondani, hogy a naivitás és a jóindulat az, ami miatt Őt beengedtük ide. De talán azért kapott egy biztos helyet ebben a társaságban, mert az ominózus szakítás után is kitartóan udvarolt, szenvedett… tényleg szerelmes volt. Viszont mint mindennek – akár az életnek is – egyszer vége szakad. A kapcsolatuk egy harmadik fél miatt tönkrement, és a fiút teljesen padlóra küldte. Természetesen ahhoz, hogy felálljon és úgymond újra járni kezdjen kellettünk mi, a barátok. Azt hiszem mindenki mellette állt. Megszerettük és tudtuk, hogy nem ezt a bánásmódot érdemli. Próbált kilábalni mi pedig támogattuk őt, úgy ahogy csak lehetett. Még én is, tudjátok, a 24 éves lány.

Nagyon sokat beszélgettünk, heti rendszerességgel jártunk moziba. Kialakult közöttünk valami kapocs, egy barátság, melyben tényleg mindketten feloldódtunk. Én voltam mellette, én támogattam, én próbáltam segíteni és elhihetitek én aztán minden piszkos kis részletről tudok! Tény, nem csak tőle, hanem az ex-től is. Ahogy teltek a hónapok a kapcsolatunk egyre jobban elmélyült. Én valamilyen szinten elfogult lettem vele szemben és egyre nagyobb nemtetszéssel néztem azt, amit az ex csinál. A kapcsolatuk teljes mértékig zátonyra futott, már nem lehetett őket egy helységbe zárni. Állandóak lettek a konfliktusok és a baráti társaság, mely az elején olyan jól működött kezdett kártyavárként összeomlani. Most már tudom, hogy a fő probléma az volt, hogy közösek voltak az ismerősök, a haverok. Nem lehetett már csak úgy összeülni beszélgetni egy üveg bor társaságában, ez már nem ment. Talán erre akkor jöttünk rá, mikor a fiú kerti partit tartott otthon. Az ex nem óhajtott eljönni, neki már új párja volt, viszont azt elvárta, hogy mi, többiek csak vele foglalkozzunk. A vitát, és azt a kérdést ki hova megy, úgy oldottuk meg, hogy kerti parti, majd utána találkozás a barátnőmmel és az épp aktuális párjával. Persze nem akartunk problémát és semmit.. azt akartuk csak, hogy érezze, mi mellette is ugyanannyira kitartunk, még akkor is, ha már nem olyan szinten tagja ennek a baráti társaságnak. (Itt azért megjegyezném, hogy nem a személyével van baj, hanem főiskola, új munkahely.. elkezdődött egy új korszak az életében, mely kissé ellehetetleníti az állandó találkozásokat.)

Fájó szívvel indultam el a kerti buliból. Igazán megszerettem a fiút és fontos lett a számomra. Tudtam, hogy számára ez kellemetlen, hiszen a baráti társaságának a fele az ő ex-barátnője miatt hagyja ott az asztalt. Volt mentegetőzés és minden, de végül sikerült megértenie, semmi sem ellene irányul, csak egyszerűen vannak dolgok, melyekben az ember kénytelen kompromisszumot kötni. Ez a helyzet pont az volt.

Ezután a buli után jó ideig nem találkoztunk. Valahogy kiszállt az életemből és ha őszinte akarok lenni, szükségem is volt erre az egyedül töltött időszakra.

Hogy miért? Hát a válasz nagyon egyszerű. Udvarolni kezdett… és nekem. Nem mondom, hogy nem esett jól, viszont kellemetlennek éreztem az egész helyzetet. A nőknél ugyanúgy megvan a „házinyúlranemlövünk” alapszabály és nekem az ex-e a barátnőm. Hárítottam hát. Ő persze kikérte magának milliószor, hogy „elege van abból, hogy senki nem akar tőle semmit.. és hogy mindenki csak a volt nője miatt kosarazza ki”. Most őszintén.. mit mondhattam volna erre? Azt hiszem értenie kellett volna azt, hogy én mit, hogy gondolok. Hogy vannak bizonyos dolgok, melyek bonyolultak és nem olyanok, ahogy azt álmainkban elképzeljük.

Eltelt jó pár hónap. Nem láttam, nem beszéltünk, teljes mértékig kilépett az életemből. Én eközben dolgoztam, suliba jártam és megismerkedtem valakivel. Jött a plátói szerelem, a vágyakozás más után. Neki barátnője volt, én szabad voltam. Egy hullámhosszon voltunk, nagyon hamar kiismertük egymást. Szerette a barátnőjét, de ettől függetlenül hazakísért hétvégente és elcsattant egy csók is. Nem akarok hazudni… reménykedtem! Tudtam, hogy tetszem neki, mint nő és tudtam, hogy hatalmas a csábítás amikor találkozunk. Egyre sűrűbben találkoztunk, azonban mégsem történt az, amit vártam. Milliószor meghallgattam, hogy mi lett volna, hogyha ez az egész x idővel ezelőtt történik, akkor nem volt még barátnője, és hogy most velem lenne és mennyire szeretne. Most azonban a barátnőjét szereti és hiába érzi a vágyat, biztos, hogy valami testi kontaktus és bizonytalan dolog miatt nem fog felrúgni mindent. Persze érthető ez, és tudom, akkor is tudtam, hogy igaza van, de egy szerelmes nőnek, ki magyarázza ezt el? Hiába érzed, tudod, hogy igaza van az eszednek… az agyaddal felfogod, hogy nincs remény, hogy nincs esély, a szíved azonban képtelen elszakadni abból az álomvilágból. Megmaradtak hát a közös bulik és a találkozások egészen addig míg le nem vizsgáztam. Elvégeztem a tanfolyamot, amivel már fél éve gyötrődtem és mikor a záróvizsgám 70%-ra sikerült úgy döntöttem megünneplem. Persze az első az volt, hogy a baráti társaságomat hívtam, hogy tegyék magukat szabaddá hétvégére, mert bulizni fogunk. Nem bírtam kivárni a szombatot, már pénteken azt éreztem, hogy nekem most mennem kell. Felhívtam hát az egyik barátomat és meg is beszéltük, hogy találkozunk az egyik törzshelyünkön. Persze hozta Őt is, a fiút, akit már hónapok óta nem láttam.

Azt hiszem ekkor változott meg valami. Hogy mi? Igazából én sem értem. Most jutott el a tudatomig, hogy mennyire hiányzott, mint ember és hogy mennyire régen találkoztunk. Az első pillanatban egymásra hangolódtunk és szinte levegővétel nélkül beszélgettünk órákon keresztül néhány ital társaságában. Persze a másik srácot sem kellett félteni – akit ugye felhívtam telefonon. Megállás nélkül itatott, hiszen elhatározta, ma ünneplünk. A helyi discoban kötöttünk ki, majd még pár koktél elfogyasztása után elcsattant a fiú és köztem az első csók. Azt hiszem ez az az este, melyre mindig emlékezni fogok. Akkor, ott, abban a pillanatban nem érdekelt semmi. Nem hallottam a körülöttem lévő hangzavart, semmit nem fogtam fel a külvilágból. Csak ő számított és a csókjai. Nem sokkal később haza indultunk, ő hazakísért, én pedig emésztettem magam napokig ezen a dolgon.

Persze beszéltünk ezután is, csak valahogy nem tudtuk mit is kellene tennünk. Hiszen furcsa volt a helyzet. Neki ott volt a kitartása, nekem a barátnőm, akire még mindig úgy néztem, mint az ex. Nem akartam egy ilyen kusza dologba belemenni. Hiszen ki tesz ilyet a barátnőjével? Én biztos nem! Gondoltam persze, és próbáltam mindent hárítani és a kapcsolatunkat a normális baráti mederbe terelni.

Sokszor jött el hozzám, megint elkezdtünk moziba járkálni és nem próbálkozott. Örültem neki, legalább az én életem sem kezd el bonyolódni.

Nem sokkal később kettős szülinapot ünnepeltünk, mivel mással, mint kerti partival. Mindenki ott volt, még az ex is. Kicsit fagyos volt a légkör, de már annak örültünk, hogy egy társaságba lehet őket vinni. Miután barátnőm lelépett, a fiú természetesen mellém telepedett. Egész este hülyéskedtünk, nevettünk és nem akartam felfogni sehogy sem, hogy valami elromlott… megváltozott végérvényesen. Már nem voltunk barátok, de még szerelmesek sem.

Mikor vége lett a bulinak elkísértem hazáig. Persze nem azért, mert éppen én játszottam a férfi szerepét, hanem azért, mert messze laktam, és ő volt az, aki felajánlotta, hogy biztosít a számomra egy kerékpárt. Hát itt csattant el a második csók, én pedig teljes mértékig belemerültem a kétségbeesés bugyraiba. Másnapra megbeszéltünk egy mozit, immár randivá minősítve. Életem legkellemetlenebb randija volt. A moziig, (ami durván 40 perc) végig csendben ültünk. Nem szóltunk egymáshoz, kellemetlen volt. A film után sem beszéltünk, úgy ahogy a hazafelé úton sem. A házunk előtt én vettem a bátorságot hogy megkérdezzem most mi is van.

Mint kiderült ő ezt a kapcsolatot komolyan szeretné, vállalná, hogy feljár hozzám hétvégente Pestre, ha arról van szó, viszont egy kikötése van. Mielőtt ebbe belemennénk, mondjuk el az exnek, mert nem akar problémát és még anno megígérte neki, hogy szólni fog, ha valami változik az életében ilyen téren. Itt azért még meg kell jegyeznem, hogy ez az egész kapcsolat rosszkor indult. Augusztus volt, valamikor a vége, én pedig ekkor tudtam meg, hogy felvettek főiskolára. Azt hiszem 1-2 hetem volt a költözésig.

1 napot hezitáltam. Vívódtam, rágtam magam, majd vázoltam a helyzetet a barátnőmnek. Hál’istennek nagyon jól fogadta. Annyit mondott, hogy mi mindig is nagyon jól kijöttünk, és már várta, mikor alakul ki valami. Abszolút támogatott és én nagyon örültem, hogy mellettem áll, és hogy nem bántottam meg.

A dolgok egészen jól alakultak. Sokat voltunk együtt, jött hozzám Pestre és végre azt éreztem, hogy a fellegekben járok, hogy végre találtam valakit, akivel jó együtt és aki mellett önmagam lehetek.

Persze hamar beleszerettem. Ő volt az, aki azt a másikat kitörölte a fejemből. Még ma is emlékszem milyen érzés volt, mikor hozzábújhattam. Emlékszem az apró pillangókra, a bizsergető érzésre és arra, hogy tényleg úgy éreztem, hazaértem és nála megpihenhetek. Foglalkozott velem, de talán nagyon hamar jött minden. Hétvégén szinte már náluk laktam, sokfelé mentünk és megkedvelt az anyukája, a tesója és a rokonai is. Azt hiszem ez egy igazán sikerekben gazdag időszak volt.. legalább is egy ideig.

2 hónap után viszont kezdődtek a problémák. Kezdett eltünedezni, volt, hogy mikor hazamentem hétvégén egy napig nem lehetett elérni telefonon, mert azt - állítása szerint - a kocsiban hagyta. Már nem foglalkozott velem annyira, és úgy éreztem elhanyagol. Persze próbáltam megmagyarázni magamnak. Tudtam, hogy szüksége van a szabadságára és igyekeztem ezt megadni. Azt láttam próbál változni, és mikor nem figyelt rám, azt később valami úton módon bepótolta, viszont ettől nekem nem lett jobb. Kétségek gyötörtek, nem tudtam mit tegyek. Éreztem, hogy szeretem, hogy fontos nekem, azt is éreztem, hogy én fontos vagyok a számára, azonban valami mégsem klappolt. Jöttek a bunkóságok, hogy a baráti társaságával (mely nem ugyanaz azzal, melyben mindketten benne voltunk) soha nem eresztett össze, pedig ott mindenkit ismertem. Nem mehettem vele és minden ilyen apró kis gikszernél elgondolkodtam, vajon mit rontok el, min kellene változtatnom. Magamat ostoroztam és már-már bemeséltem, hogy biztos én vagyok a hibás, biztos úgy viselkedem, ahogy az nem illő. Tudhattam volna, hogy itt már nem velem van a probléma. Mikor Pesten voltam – ez volt az egyik krízishelyzet – szinte nem is beszéltünk. Ő nem hívott, mert nem volt pénz a kártyáján, én szintén nem hívtam, mert az enyémen sem volt. Próbáltam vele msn-en beszélni, mert még mindig jobb mint a semmi, de ott nem úgy viselkedett, ahogy szerettem volna. Fontosabb volt akkor, abban a pillanatban a WOW, a LG2, mint hogy velem beszéljen. Voltak problémáim, összevesztem a szüleimmel – hozzáteszem a kapcsolatunk sosem volt valami fényes – ő pedig egyáltalán nem foglalkozott ezzel. Elmondtam mit érzek, nem is reagált rá. Sokat sírtam mellette feküdve az ágyban, egyszerűen képtelen voltam a helyzettel megbirkózni. Azt nem tudom, ő ezzel a momentummal tisztában volt e, viszont azt tudom, hogy nem kaptam meg azt amit vártam. A támogatást és azt az érzést, hogy ott van, mellettem áll. Talán a szilveszter volt az a pillanat mikor először kiakadtam. Felhúzott én pedig megkérdeztem miért jó neki, hogy engem bánt, hogy fájdalmat okoz. Utáltam, hogy azokat a dolgokat csinálta, amiket nem szerettem, mintha minden direkt arra ment volna ki, hogy mindennél jobban megtaposson. Emellé persze még jött a baráti társaságom is, ahol mindenki csak az exhez hasonlított és én tudtam, sosem leszek olyan, mint ő, soha nem leszek olyan szép, okos.. és még sorolhatnám. Akarva-akaratlanul is kialakult bennem a paranoia, a félelem és őszintén megmondva szorongtam. Én akartam annyit nyújtani, akartam adni annyit, hogy lássa oda vagyok érte, még ha nem is mondtuk ki soha, hogy mit érzünk. Szilveszterkor találkoztunk az ex barátnővel. Persze ő is ki volt borulva pont akkor, és az én párom nem teketóriázott, órákat beszélgetett vele. Nem csoda talán ezek után, hogy bepánikoltam. Mintha mindenki más baja és gondja fontosabb lett volna az enyémnél és mintha én csak egy pótlék lennék a másik után. Ezután a csalódás után minden kezdett normalizálódni én azonban már kész idegroncs voltam. A sok felgyülemlett, ki nem mondott dolog a lelkem nyomta. Muszáj volt neki elmondanom, hogy mit, hogy gondolok, hogy mit érzek ezzel az egésszel kapcsolatban.

Az ágyban feküdtünk és sírva mondtam el neki, mennyire rossz ez nekem. Akkor úgy éreztem, megértett és változtatni fog. Persze ez csak egy képzelgés volt, egy hiú ábránd. Tudhattam volna, hogy nem fog változni.

Egy hétre rá a kedvéért mentem haza Pestről. Siettem, mert azt hittem délelőtt dolgozik. Hát nem, délutános műszakot vállalt el. Felhívtam, kérdeztem találkozunk-e, mire közölte defektet kapott, úgyhogy most nem. Megértettem persze és megbeszéltük, hogy másnap akkor bepótoljuk. Másnap 3 órát készülődtem indulás előtt. Kicsíptem magam, azt akartam, hogy szépnek lásson, hogy végre egyszer megdicsérjen. A kapuban még eszembe jutott, hogy felhívom. Jól tettem. Ugyanis közölte a telefonba, hogy elmegy inni a haverokkal most jöttek érte, majd holnap megbeszéljük. Megkérdeztem, hogy van-e hely a kocsiban, persze nem volt. Dühösen, csalódottan mentem hát el a barátnőmhöz és öntöttem ki a szívemet. Másnap nem keresett, és én sem kerestem őt. Most volt az első alkalom, hogy dacoltam, és elhatároztam már csak azért sem nyitok felé. Egy nappal később rám írt msn-en. Természetesen mindezt olyan formában, mintha semmi sem történt volna. Megkérdeztem nem e felejtett el valamit. Mondta, hogy de, tudja és hogy majd beszélünk holnap. Azt hiszem ez volt az a pillanat, mikor betelt a pohár. Leírtam hát neki minden gondomat, ami a szívemet nyomta… mindent. A válasz persze nem késett..

Fontos vagyok, de nem szerelmes belém.

Akkor, ott egy világ dőlt össze bennem. Bátran és határozottan kijelenthetem az életben nem csalódtam még ekkorát. Persze vannak kérdéseim, olyan kérdések, melyeket szívesen feltennék.

Miért kellett fél évig húzni az agyamat? Ha nem érzett semmit, akkor miért kell a másikat, jelen esetben engem hiú ábrándokba ringatni? Miért tervezte a jövőt és azt, hogy mi lesz hónapok múlva? Miért nem célravezető az őszinteség? Miért nem érdemeltem meg legalább annyit, hogy a szemembe mondja? És miért kellett elérnie azt, hogy szorongjak, hogy mindennel kapcsolatban magamat hibáztassam? Miért kellett elvennie tőlem a hitet, hogy bízzak, hogy teljes értékű emberként tekintsek magamra?

Persze ezek a kérdések csak bennem merültek fel… remélem egyszer, ha már nem érzem ezt a csalódottságot, minderre választ kapok.

Vénuszlakó kislány hazatérése a Föld nevű bolygóra…

 

Újabb nap, újabb történések, újabb blogbejegyzés.

Kezdek rájönni, hogy egyre kevesebb időt foglalkozok azzal, hogy életem momentumait maradandó formába öntsem. Hogy miért is van ez? Nos a kérdés igazán jogos… azonban magam sem tudom. Talán a vizsgaidőszak, vagy az hogy a gépem megállás nélkül bemondja az unalmast? Végül is, mindkettőre ráfogható, ha már ujjal akarok mutogatni valamire. Talán ha még egy indokot fel kellene hoznom, akkor az az lenne, hogy nem nagyon történik velem semmi. Megvan a szokásos napi küzdés az életben maradásért – már-már röhejes, hogy pont úgy küzdök mint egy gazella mikor jön az oroszlán és fel akarja falni.. mintha egy idióta dzsungelben lennék – a normál, alap létfenntartó dolgokért, mint pl kaja. Hát igen, most tapasztalom meg a csóró kolis életvitelt, mikor úgy kuporgatsz össze pár forintot a hét vége felé egy zsömlére, vagy kiflire, hogy azért mégse halj éhen. Persze nem azt mondom, szokott lenni kaja. Ha más nem, anyuci csomagol egy hadseregnek valót.. csak hát vagyunk hárman akiknek ennünk kell és az első ránézésre hihetetlen mennyiségűnek tűnő étel 3 nap alatt elfogy. Na ilyenkor kezdődnek a problémák… de inkább nem panaszkodom.

Vizsgák vannak és még lesznek. Totál kivagyok, már nagyon unom az egészet. Ennél jobban semmit sem szórhattak volna szét, mint a vizsgaidőpontokat. Persze ez is biztos csak az én agybajom, mindenesetre jó lenne kicsit otthon lenni, Petizni, ahelyett, hogy Pesten döglődöm. Hozzáteszem mániákusan úgy van megoldva, hogy hétfőn van valami és utána csütörtökön, még véletlenül sem tudod úgy megoldani, hogy hamarabb hazamehess. Jó dolog a rosszban, hogy egészen tűrhetően sikerültek az utóbbi vizsgáim, szóval.. látom a fényt az alagút végén… és azt is, hogy a következő félévben nagyon le kell ülnöm tanulni, mert ez igy nem lesz jó. Még egyszer nem vagyok hajlandó ennyit kínlódni, mint most. Másik pozitívum, hogy tegnap sikerül elköltöznöm az épp – akkor még – aktuális szobámból. Most a másodikon vagyok és végre Alex-al. Már kellett ez a váltás úgy érzem. Hozzáteszem kissé pánikoltam, hiszen Grétával az elmúlt időszakba egészen jó lett a kapcsolatom és nem akartam megbántani. Aranyos, kedvelem de áááh nem is tudom. Végül is a lényegen semmi sem változtat. Új szoba, új lakótárs, és most lesz egy saját kis falam, ahová kirakom az irományaimat, a novelláimat és azokat a dolgokat, amikre büszke vagyok.. :) Apu reszkess! Kezelésbe veszem a nyomtatót. :)

Petivel és a kapcsolatunkkal minden okés. Vagyis, igyekszem, hogy az legyen. A szilveszteri beszélgetése óta, amit Zsófival folytatott… hát igen csak emésztettem magam. Jah, hát a lényeg annyi volt, hogy átmentünk Zinni-hez és ott a húgával – aki ugye az exnő – a kedvesem több órás beszélgetést folytatott. Persze megértem, Zsófinak is épp volt baja, mindenesetre nem esett valami jól. Ami egy dolog, csak hát a fő bibi az volt, hogy nem nagyon foglalkoztak azzal, hogy én mit gondolok erről az egészről. Meg most mit mondjak? Tiltsam meg, hogy beszéljenek?? Nem szeretném, van mögöttük sok minden, csak nem kell túlzásokba esni. A másik rossz az volt, hogy sikeresen kiborultam aznap este, így kijött minden – tudjátok ez a marha sok felesleges méreg, idegesség. Majd erre megkaptam, hogy én csak sajnáltatni akarom magam. Nos ezen kicsit kiakadtam. Soha nem voltam az az ember, aki sajnáltatja magát, nagyon ritka ha kiborulok. Ezt pont neki kellene tudnia. Innentől nem értem, hogy miért is kell ilyeneket mondani, ami egyáltalán nem helyénvaló. Na mindegy. Lement a szilveszter és sokat gondolkodtam. Megkérdeztem a kedvesemet, hogy tulajdonképpen miről is beszélt Zsófival. Nem válaszolt. Ez volt a csepp a pohárban a kiömlés előtt. Eltelt egy hét én pedig megállás nélkül azon agyaltam, hogy minek ez az egész. Hiszen úgyis mindenki csak az exhez hasonlít, mindenki szerint csak pótlék vagyok és én nem akarok az lenni. Egyfolytában felemlegetik, hogy Peti másokért mennyire rajongott, értem mennyire nem, hát kérdem én… ki az, aki az ilyenek után nyugodt szívvel él egy kapcsolatban? Aztán eljött a múlt hétvége. Én pedig szombaton az ágyban fekve mellé bújva sírva elmondtam hogy mit érzek. Hogy szükségem van arra, hogy meghallgasson, hogy én is meg akarom hallgatni, hogy mondja el a bajait és hogy mindenki az exhez hasonlít. Egész tűrhetően kezelte a helyzetet. Azt mondta ő nem hasonlít hozzá.. és hogy el fogja mondani mi baja, csak adjak neki időt, mert ez nem megy egyik percről a másikra, legalább is nála. Hát oké.. Most várok, és próbálok segíteni ott ahol tudok, bár nem tudom, hogy hol is kellene. Sokszor érzem azt, hogy kőkemény falakba ütközöm, és az én fejem nem olyan kemény, hogy át tudjam ezt törni. De persze mindezek mellett szeretem. És szeretném kimondani, elmondani neki, hogy mit érzek, hogy elvette az eszem… de nem merem. Félek, hogy csak csendet fogok kapni válaszul és hogy ezzel összetöri a szívem. Bizalmatlan lennék? Igen! Talán az a baj, hogy nem hiszek magamban, nem hiszem el, hogy meg tudom őt fogni és meg tudom tartani. Pedig próbálom, tényleg! Csak nehéz… nekem is nehéz megnyílni. Hiszen ő az első, aki ilyen érzéseket egyáltalán kiváltott belőlem. Hajj.. –.-

A héten gimpeztem… és csináltam magamnak és másnak is aláírást! :D Megmutizom és ezzel el is köszönök.. Bb