I hate everything about you
Why do I love you
I hate everything about you
Why do I love you
A történet nem éppen egyszerű, de azért megpróbálom érthetően leírni, úgy, hogy mindenki átlássa… legalább egy kicsit.
Adott egy lány, 24 éves, és az ő kis baráti társasága. Szerencsés, hiszen igazán válogatott emberekkel van körülvéve. Ők jelentik számára a mentsvárat, azt az édes kis odút, ahová elbújhat a világ sötét és kegyetlen tréfái elől. Ez a baráti társaság egy jó 10 éves múltra tekint vissza, ahol történt sok dolog. Szerelmek születtek, haltak meg és előfordult, hogy az épp aktuális pasik bekerültek ebbe a körbe. Igen, azt hiszem előfordulhat, hogy valaki kiharcolhatja magának azt a biztos helyet, azt a kis helyet magának. Hát így került a képbe ő is… a fiú.. aki 29 (immár 30).
A legjobb barátnőm párja. Mindig is jó gyereknek tartottuk. Kedves volt, aranyos, segítőkész és ami a legfontosabb a legjobb barátnőért, mint nőért - és mint a párjáért - mindent megtett. Hát igen, lehet azt mondani, hogy a naivitás és a jóindulat az, ami miatt Őt beengedtük ide. De talán azért kapott egy biztos helyet ebben a társaságban, mert az ominózus szakítás után is kitartóan udvarolt, szenvedett… tényleg szerelmes volt. Viszont mint mindennek – akár az életnek is – egyszer vége szakad. A kapcsolatuk egy harmadik fél miatt tönkrement, és a fiút teljesen padlóra küldte. Természetesen ahhoz, hogy felálljon és úgymond újra járni kezdjen kellettünk mi, a barátok. Azt hiszem mindenki mellette állt. Megszerettük és tudtuk, hogy nem ezt a bánásmódot érdemli. Próbált kilábalni mi pedig támogattuk őt, úgy ahogy csak lehetett. Még én is, tudjátok, a 24 éves lány.
Nagyon sokat beszélgettünk, heti rendszerességgel jártunk moziba. Kialakult közöttünk valami kapocs, egy barátság, melyben tényleg mindketten feloldódtunk. Én voltam mellette, én támogattam, én próbáltam segíteni és elhihetitek én aztán minden piszkos kis részletről tudok! Tény, nem csak tőle, hanem az ex-től is. Ahogy teltek a hónapok a kapcsolatunk egyre jobban elmélyült. Én valamilyen szinten elfogult lettem vele szemben és egyre nagyobb nemtetszéssel néztem azt, amit az ex csinál. A kapcsolatuk teljes mértékig zátonyra futott, már nem lehetett őket egy helységbe zárni. Állandóak lettek a konfliktusok és a baráti társaság, mely az elején olyan jól működött kezdett kártyavárként összeomlani. Most már tudom, hogy a fő probléma az volt, hogy közösek voltak az ismerősök, a haverok. Nem lehetett már csak úgy összeülni beszélgetni egy üveg bor társaságában, ez már nem ment. Talán erre akkor jöttünk rá, mikor a fiú kerti partit tartott otthon. Az ex nem óhajtott eljönni, neki már új párja volt, viszont azt elvárta, hogy mi, többiek csak vele foglalkozzunk. A vitát, és azt a kérdést ki hova megy, úgy oldottuk meg, hogy kerti parti, majd utána találkozás a barátnőmmel és az épp aktuális párjával. Persze nem akartunk problémát és semmit.. azt akartuk csak, hogy érezze, mi mellette is ugyanannyira kitartunk, még akkor is, ha már nem olyan szinten tagja ennek a baráti társaságnak. (Itt azért megjegyezném, hogy nem a személyével van baj, hanem főiskola, új munkahely.. elkezdődött egy új korszak az életében, mely kissé ellehetetleníti az állandó találkozásokat.)
Fájó szívvel indultam el a kerti buliból. Igazán megszerettem a fiút és fontos lett a számomra. Tudtam, hogy számára ez kellemetlen, hiszen a baráti társaságának a fele az ő ex-barátnője miatt hagyja ott az asztalt. Volt mentegetőzés és minden, de végül sikerült megértenie, semmi sem ellene irányul, csak egyszerűen vannak dolgok, melyekben az ember kénytelen kompromisszumot kötni. Ez a helyzet pont az volt.
Ezután a buli után jó ideig nem találkoztunk. Valahogy kiszállt az életemből és ha őszinte akarok lenni, szükségem is volt erre az egyedül töltött időszakra.
Hogy miért? Hát a válasz nagyon egyszerű. Udvarolni kezdett… és nekem. Nem mondom, hogy nem esett jól, viszont kellemetlennek éreztem az egész helyzetet. A nőknél ugyanúgy megvan a „házinyúlranemlövünk” alapszabály és nekem az ex-e a barátnőm. Hárítottam hát. Ő persze kikérte magának milliószor, hogy „elege van abból, hogy senki nem akar tőle semmit.. és hogy mindenki csak a volt nője miatt kosarazza ki”. Most őszintén.. mit mondhattam volna erre? Azt hiszem értenie kellett volna azt, hogy én mit, hogy gondolok. Hogy vannak bizonyos dolgok, melyek bonyolultak és nem olyanok, ahogy azt álmainkban elképzeljük.
Eltelt jó pár hónap. Nem láttam, nem beszéltünk, teljes mértékig kilépett az életemből. Én eközben dolgoztam, suliba jártam és megismerkedtem valakivel. Jött a plátói szerelem, a vágyakozás más után. Neki barátnője volt, én szabad voltam. Egy hullámhosszon voltunk, nagyon hamar kiismertük egymást. Szerette a barátnőjét, de ettől függetlenül hazakísért hétvégente és elcsattant egy csók is. Nem akarok hazudni… reménykedtem! Tudtam, hogy tetszem neki, mint nő és tudtam, hogy hatalmas a csábítás amikor találkozunk. Egyre sűrűbben találkoztunk, azonban mégsem történt az, amit vártam. Milliószor meghallgattam, hogy mi lett volna, hogyha ez az egész x idővel ezelőtt történik, akkor nem volt még barátnője, és hogy most velem lenne és mennyire szeretne. Most azonban a barátnőjét szereti és hiába érzi a vágyat, biztos, hogy valami testi kontaktus és bizonytalan dolog miatt nem fog felrúgni mindent. Persze érthető ez, és tudom, akkor is tudtam, hogy igaza van, de egy szerelmes nőnek, ki magyarázza ezt el? Hiába érzed, tudod, hogy igaza van az eszednek… az agyaddal felfogod, hogy nincs remény, hogy nincs esély, a szíved azonban képtelen elszakadni abból az álomvilágból. Megmaradtak hát a közös bulik és a találkozások egészen addig míg le nem vizsgáztam. Elvégeztem a tanfolyamot, amivel már fél éve gyötrődtem és mikor a záróvizsgám 70%-ra sikerült úgy döntöttem megünneplem. Persze az első az volt, hogy a baráti társaságomat hívtam, hogy tegyék magukat szabaddá hétvégére, mert bulizni fogunk. Nem bírtam kivárni a szombatot, már pénteken azt éreztem, hogy nekem most mennem kell. Felhívtam hát az egyik barátomat és meg is beszéltük, hogy találkozunk az egyik törzshelyünkön. Persze hozta Őt is, a fiút, akit már hónapok óta nem láttam.
Azt hiszem ekkor változott meg valami. Hogy mi? Igazából én sem értem. Most jutott el a tudatomig, hogy mennyire hiányzott, mint ember és hogy mennyire régen találkoztunk. Az első pillanatban egymásra hangolódtunk és szinte levegővétel nélkül beszélgettünk órákon keresztül néhány ital társaságában. Persze a másik srácot sem kellett félteni – akit ugye felhívtam telefonon. Megállás nélkül itatott, hiszen elhatározta, ma ünneplünk. A helyi discoban kötöttünk ki, majd még pár koktél elfogyasztása után elcsattant a fiú és köztem az első csók. Azt hiszem ez az az este, melyre mindig emlékezni fogok. Akkor, ott, abban a pillanatban nem érdekelt semmi. Nem hallottam a körülöttem lévő hangzavart, semmit nem fogtam fel a külvilágból. Csak ő számított és a csókjai. Nem sokkal később haza indultunk, ő hazakísért, én pedig emésztettem magam napokig ezen a dolgon.
Persze beszéltünk ezután is, csak valahogy nem tudtuk mit is kellene tennünk. Hiszen furcsa volt a helyzet. Neki ott volt a kitartása, nekem a barátnőm, akire még mindig úgy néztem, mint az ex. Nem akartam egy ilyen kusza dologba belemenni. Hiszen ki tesz ilyet a barátnőjével? Én biztos nem! Gondoltam persze, és próbáltam mindent hárítani és a kapcsolatunkat a normális baráti mederbe terelni.
Sokszor jött el hozzám, megint elkezdtünk moziba járkálni és nem próbálkozott. Örültem neki, legalább az én életem sem kezd el bonyolódni.
Nem sokkal később kettős szülinapot ünnepeltünk, mivel mással, mint kerti partival. Mindenki ott volt, még az ex is. Kicsit fagyos volt a légkör, de már annak örültünk, hogy egy társaságba lehet őket vinni. Miután barátnőm lelépett, a fiú természetesen mellém telepedett. Egész este hülyéskedtünk, nevettünk és nem akartam felfogni sehogy sem, hogy valami elromlott… megváltozott végérvényesen. Már nem voltunk barátok, de még szerelmesek sem.
Mikor vége lett a bulinak elkísértem hazáig. Persze nem azért, mert éppen én játszottam a férfi szerepét, hanem azért, mert messze laktam, és ő volt az, aki felajánlotta, hogy biztosít a számomra egy kerékpárt. Hát itt csattant el a második csók, én pedig teljes mértékig belemerültem a kétségbeesés bugyraiba. Másnapra megbeszéltünk egy mozit, immár randivá minősítve. Életem legkellemetlenebb randija volt. A moziig, (ami durván 40 perc) végig csendben ültünk. Nem szóltunk egymáshoz, kellemetlen volt. A film után sem beszéltünk, úgy ahogy a hazafelé úton sem. A házunk előtt én vettem a bátorságot hogy megkérdezzem most mi is van.
Mint kiderült ő ezt a kapcsolatot komolyan szeretné, vállalná, hogy feljár hozzám hétvégente Pestre, ha arról van szó, viszont egy kikötése van. Mielőtt ebbe belemennénk, mondjuk el az exnek, mert nem akar problémát és még anno megígérte neki, hogy szólni fog, ha valami változik az életében ilyen téren. Itt azért még meg kell jegyeznem, hogy ez az egész kapcsolat rosszkor indult. Augusztus volt, valamikor a vége, én pedig ekkor tudtam meg, hogy felvettek főiskolára. Azt hiszem 1-2 hetem volt a költözésig.
1 napot hezitáltam. Vívódtam, rágtam magam, majd vázoltam a helyzetet a barátnőmnek. Hál’istennek nagyon jól fogadta. Annyit mondott, hogy mi mindig is nagyon jól kijöttünk, és már várta, mikor alakul ki valami. Abszolút támogatott és én nagyon örültem, hogy mellettem áll, és hogy nem bántottam meg.
A dolgok egészen jól alakultak. Sokat voltunk együtt, jött hozzám Pestre és végre azt éreztem, hogy a fellegekben járok, hogy végre találtam valakit, akivel jó együtt és aki mellett önmagam lehetek.
Persze hamar beleszerettem. Ő volt az, aki azt a másikat kitörölte a fejemből. Még ma is emlékszem milyen érzés volt, mikor hozzábújhattam. Emlékszem az apró pillangókra, a bizsergető érzésre és arra, hogy tényleg úgy éreztem, hazaértem és nála megpihenhetek. Foglalkozott velem, de talán nagyon hamar jött minden. Hétvégén szinte már náluk laktam, sokfelé mentünk és megkedvelt az anyukája, a tesója és a rokonai is. Azt hiszem ez egy igazán sikerekben gazdag időszak volt.. legalább is egy ideig.
2 hónap után viszont kezdődtek a problémák. Kezdett eltünedezni, volt, hogy mikor hazamentem hétvégén egy napig nem lehetett elérni telefonon, mert azt - állítása szerint - a kocsiban hagyta. Már nem foglalkozott velem annyira, és úgy éreztem elhanyagol. Persze próbáltam megmagyarázni magamnak. Tudtam, hogy szüksége van a szabadságára és igyekeztem ezt megadni. Azt láttam próbál változni, és mikor nem figyelt rám, azt később valami úton módon bepótolta, viszont ettől nekem nem lett jobb. Kétségek gyötörtek, nem tudtam mit tegyek. Éreztem, hogy szeretem, hogy fontos nekem, azt is éreztem, hogy én fontos vagyok a számára, azonban valami mégsem klappolt. Jöttek a bunkóságok, hogy a baráti társaságával (mely nem ugyanaz azzal, melyben mindketten benne voltunk) soha nem eresztett össze, pedig ott mindenkit ismertem. Nem mehettem vele és minden ilyen apró kis gikszernél elgondolkodtam, vajon mit rontok el, min kellene változtatnom. Magamat ostoroztam és már-már bemeséltem, hogy biztos én vagyok a hibás, biztos úgy viselkedem, ahogy az nem illő. Tudhattam volna, hogy itt már nem velem van a probléma. Mikor Pesten voltam – ez volt az egyik krízishelyzet – szinte nem is beszéltünk. Ő nem hívott, mert nem volt pénz a kártyáján, én szintén nem hívtam, mert az enyémen sem volt. Próbáltam vele msn-en beszélni, mert még mindig jobb mint a semmi, de ott nem úgy viselkedett, ahogy szerettem volna. Fontosabb volt akkor, abban a pillanatban a WOW, a LG2, mint hogy velem beszéljen. Voltak problémáim, összevesztem a szüleimmel – hozzáteszem a kapcsolatunk sosem volt valami fényes – ő pedig egyáltalán nem foglalkozott ezzel. Elmondtam mit érzek, nem is reagált rá. Sokat sírtam mellette feküdve az ágyban, egyszerűen képtelen voltam a helyzettel megbirkózni. Azt nem tudom, ő ezzel a momentummal tisztában volt e, viszont azt tudom, hogy nem kaptam meg azt amit vártam. A támogatást és azt az érzést, hogy ott van, mellettem áll. Talán a szilveszter volt az a pillanat mikor először kiakadtam. Felhúzott én pedig megkérdeztem miért jó neki, hogy engem bánt, hogy fájdalmat okoz. Utáltam, hogy azokat a dolgokat csinálta, amiket nem szerettem, mintha minden direkt arra ment volna ki, hogy mindennél jobban megtaposson. Emellé persze még jött a baráti társaságom is, ahol mindenki csak az exhez hasonlított és én tudtam, sosem leszek olyan, mint ő, soha nem leszek olyan szép, okos.. és még sorolhatnám. Akarva-akaratlanul is kialakult bennem a paranoia, a félelem és őszintén megmondva szorongtam. Én akartam annyit nyújtani, akartam adni annyit, hogy lássa oda vagyok érte, még ha nem is mondtuk ki soha, hogy mit érzünk. Szilveszterkor találkoztunk az ex barátnővel. Persze ő is ki volt borulva pont akkor, és az én párom nem teketóriázott, órákat beszélgetett vele. Nem csoda talán ezek után, hogy bepánikoltam. Mintha mindenki más baja és gondja fontosabb lett volna az enyémnél és mintha én csak egy pótlék lennék a másik után. Ezután a csalódás után minden kezdett normalizálódni én azonban már kész idegroncs voltam. A sok felgyülemlett, ki nem mondott dolog a lelkem nyomta. Muszáj volt neki elmondanom, hogy mit, hogy gondolok, hogy mit érzek ezzel az egésszel kapcsolatban.
Az ágyban feküdtünk és sírva mondtam el neki, mennyire rossz ez nekem. Akkor úgy éreztem, megértett és változtatni fog. Persze ez csak egy képzelgés volt, egy hiú ábránd. Tudhattam volna, hogy nem fog változni.
Egy hétre rá a kedvéért mentem haza Pestről. Siettem, mert azt hittem délelőtt dolgozik. Hát nem, délutános műszakot vállalt el. Felhívtam, kérdeztem találkozunk-e, mire közölte defektet kapott, úgyhogy most nem. Megértettem persze és megbeszéltük, hogy másnap akkor bepótoljuk. Másnap 3 órát készülődtem indulás előtt. Kicsíptem magam, azt akartam, hogy szépnek lásson, hogy végre egyszer megdicsérjen. A kapuban még eszembe jutott, hogy felhívom. Jól tettem. Ugyanis közölte a telefonba, hogy elmegy inni a haverokkal most jöttek érte, majd holnap megbeszéljük. Megkérdeztem, hogy van-e hely a kocsiban, persze nem volt. Dühösen, csalódottan mentem hát el a barátnőmhöz és öntöttem ki a szívemet. Másnap nem keresett, és én sem kerestem őt. Most volt az első alkalom, hogy dacoltam, és elhatároztam már csak azért sem nyitok felé. Egy nappal később rám írt msn-en. Természetesen mindezt olyan formában, mintha semmi sem történt volna. Megkérdeztem nem e felejtett el valamit. Mondta, hogy de, tudja és hogy majd beszélünk holnap. Azt hiszem ez volt az a pillanat, mikor betelt a pohár. Leírtam hát neki minden gondomat, ami a szívemet nyomta… mindent. A válasz persze nem késett..
Fontos vagyok, de nem szerelmes belém.
Akkor, ott egy világ dőlt össze bennem. Bátran és határozottan kijelenthetem az életben nem csalódtam még ekkorát. Persze vannak kérdéseim, olyan kérdések, melyeket szívesen feltennék.
Miért kellett fél évig húzni az agyamat? Ha nem érzett semmit, akkor miért kell a másikat, jelen esetben engem hiú ábrándokba ringatni? Miért tervezte a jövőt és azt, hogy mi lesz hónapok múlva? Miért nem célravezető az őszinteség? Miért nem érdemeltem meg legalább annyit, hogy a szemembe mondja? És miért kellett elérnie azt, hogy szorongjak, hogy mindennel kapcsolatban magamat hibáztassam? Miért kellett elvennie tőlem a hitet, hogy bízzak, hogy teljes értékű emberként tekintsek magamra?
Persze ezek a kérdések csak bennem merültek fel… remélem egyszer, ha már nem érzem ezt a csalódottságot, minderre választ kapok.
