Nem szeret engem… ?
Gyűlöl… ?
Megvet!?
Mintha nem is léteznék…
Szívembe tettei, késként hatolnak, pont úgy, mintha nem is sejtené, nem is tudná, hogy ezzel a viselkedésével milyen fájdalmakat okoz. Meghal a lelkem szépen lassan, elvérzem, és ő nem tesz semmit! Csak áll ott és végignézi haláltusámat, ahogy az utolsó késszúrás után remegve kapok levegő után.. levegő után, mely nincs többé.
A vér lassan borít be mindent, teljesen ellepi testemet. Az erek, melyek eddig szállították, most szinte maguktól engedik ki eme éltető nedűt. De kit is érdekel az élet? Mi értelme van annak, hogy a földön vagyok, ha Ő nincs sehol sem? Mi értelme az egésznek, ha el kell viselnem ismét a fájdalmat, a nélküle való létezés egyetlen pillanatát is? Mert a halál ilyenkor annyira megnyugtató… a közelsége… az hogy ott van, mellettem. Érzem, ahogy csontos ujjaival rám mutat, hogy hív, szinte már húz magához. Én pedig nem teszek ellene semmit, egyszerűen csak egyre közelebb és közelebb sodródom hozzá, mintha a világ egy hatalmas víz lenne, akár maga az óceán.
Fekete leplére vágyom! Akarom, hogy az a rongydarab betakarjon és az örök némaságot hozza el számomra! Nem akarok tudni, nem akarok érezni, semmit sem akarok, hiszen nélküle semmi sem ugyanolyan.. semmi sem az, ami eddig volt. Hogyan is érthetné meg mit érzek? Hogyan mondhatnám el neki, hogy minden egyes porcikája az én mindenségem? Tudnia kellene, hogy mennyire fontos nekem! Tudnia, éreznie, hogy nélküle semmi vagyok, vagy ha esetleg egy fikarcnyit is számít az üres, semmitmondó életem, az rögtön tovaszáll, amint ő elfelejt és semmibe vesz. Érte élek! Boldoggá akarom tenni! Azt akarom, hogy szeressen.. hogy mellettem legyen, hogy én legyek az, aki a mindenséget jelenti a számára. Ha ez megtörténne, én lennék a legboldogabb ember a földön. Elkergetném a halált.. a lelkem újból szabad lenne és harcolnék! Igen harcolnék az életért, azért az egy csepp levegőért, hogy végre .. végre a tüdőmbe áramoljon. Hiszen miatta kellene itt maradnom.. miatta!
Ehelyett azonban kétségek között tart! Minden percben máshogy viszonyul én pedig a kétségbeesés szakadékának szélén imbolygok. Miért teszi ezt velem? Miért játszik? Miért nem mondja el, őszintén, komolyan, hogy mit is gondol?! Hiszen erre lenne szükségem, arra, hogy rám figyeljen kicsit, hogy kimondja végre mit érez, hogy mit gondol! Hiszen ember vagyok! Nem élhetek kétségek között! Nem élhetek így! Nem élhetek rettegve attól, hogy egyszer csak fogja magát és egy szó nélkül, vagy előzmények nélkül kilép az életemből. Nem teheti ezt meg velem…! Ő nem! Más már megtette! Ő pedig nem lehet ugyanolyan! Hiszen különleges.. nem olyan, mint az átlag, legalább is számomra. Nem akarok csalódni! Nem akarom ezt! Nem akarom!!!!!!!!!!!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése