Büszkeségem egy darabja.. 2.0

"..Ha valakit teljesen meg akarnék semmisíteni, széttaposni, a legszörnyűbb büntetéssel akarnám sújtani, amelytől még a legszörnyűbb gyilkos is megremegne és összeroskadna…

Valami nincs rendben …
Valami nagyon nincs rendben.
Mit követett el az életben, hogy ezt érdemli? Hogy úgy bánnak vele, ahogy egy utcára vetett kutyával szoktak? Miért van az, hogy valaki állandóan Atlasszá válik? Hogy olyan dolgokat kell elviselnie, amik egyáltalán nem igazságosak.
Ez lenne a vége mindennek?
Megalázottan fekszik, véresen, meggyalázva teste lelke, szíve darabokra hullva, és egyszerűen nem akarja már kinyújtani a kezét a végtelenbe, hogy a darabok után tapogatózzon. Lenne értelme összeragasztani őket, amikor amúgy nem is létezne?
Háta felhorzsolódik a durva lökések hatására, nem meri kinyitni újból a szemét. Hihetetlen milyen érzés mikor az egész testben fájdalom pulzál, ekkor derül ki, hogy mennyire törékeny egy emberi test és mennyire érzékeny. Ha a teste egy idő után el is felejti ezt az órát, lelke sose fogja tudni megtenni. 
Próbálja visszatartani a könnycseppeket, de csak annyit ér el ezzel, hogy majd megfullad tőlük, hogy úgy marják torkát, mintha sósavból lennének. 
Nem adhatja meg azt az örömöt, hogy lássa kínlódni .. ám hiába, nem tud parancsolni saját testének, nem tudja azt mondani, hogy elég, ne reszkess…
Sikítana, mikor ismét belémarnak az ujjak, ám már nem teszi. Nincs értelem, nem segít ezzel magán. 
A nyakára fonódó ujjak tüzes vasként égetik finom bőrét, és megfordul a fejében, hogy szorítsa meg erősebben csak legyen már vége, az isten szeremére legyen már vége ennek az egésznek. Csak ne kelljen többet szenvednie…
Ez lenne a vége mindennek?
Ajkai remegnek, szemét marja a festék. Érzi és tudja, hogy egész testét szinte vér borítja…sajátja keveredik ezzel az őrültével.
Nem…ez nagyon nem jó…
Fááááj.
Nem akar felkelni innen, ha végeztek. Nem akar felkelni, aludni akar, csendben, magányosan, többé fel nem ébredni. Többé nem érezni ezt a kínt. Ezt a szégyent, ami jobban őrli, mint a sebhely a nyakán, combján és hátán.
El akarja rántani a fejét, mikor hajába túrnak azok az átkozott ujjak. Ne érjen hozzá…ne, ne és ne.
„Akkor is ilyen leszek, mikor az utolsó átkodat mondom ki az életedben, akkor is ilyen leszek, mikor az utolsót rúgom beléd, mikor büszkén felszeged a fejed, hogy szembe nézz a legnagyobb ellenségeddel…a halállal. Akkor is ilyen leszek. Ez a büdös ribanc fog téged egyszer porrá alázni.”
Lemásznak róla. Már nem akarja hallani ezt a hangot, hallgasson már el az istenért. Az ing rajta landol….a véres anyag. Zokog.
Érzi a másik parfümjét és émelygés fogja el. Soha többé nem akarja érezni ezt a parfümöt…ki akarja köpni, mintha csak lenyelte volna.
Magzatpózba zsugorodik. 
Ez lenne a vége mindennek …
Úgy sír, mint egy ötéves. Úgy, mint akiben végleg megszakadt valami. Fel kéne állnia, de nem megy. Nem képes rá.
Lerántja testéről az a nyavalyás inget, valahova messzire hajítja. 
Hosszú idő telik el, míg ott fekszik. Mintha halott volna, de mellkasának lassú tánca rámutat, hogy még él. De miért?
Lassan ringatja magát a kihűlt köveken, és még mindig nem meri kinyitni a szemeit. Nem mer szembenézni a valósággal.
Fájdalom…
A világ sosem lesz jobb és szebb.
Eltelik egy óra mire feltápászkodik, kisírt szemekkel, négykézláb mászik el a széttépett melltartóért és ingért, majd tovább az elhajított varázspálcáért. Azon se csodálkozna, ha a bűbáj nem sikerülne, de megvalósul, s fehér anyag összeforr. Lassan veszi fel, mintha minden egyes mozdulata óriási nagy erőfeszítésbe kerülne. Egy újabb bűbáj, s az arcára száradt vér eltűnik, a többit majd benn lemossa. Tovább kell mennie …. Tovább … de merre? Miért ne álljon meg? Ki miatt haladjon tovább? Mielőtt elérne a plázson kívülre, elhányja magát. 
Felrémlik neki egy-két kedves arc…
Tovább sétál. 
Nem szabad sírnia…
Zokog…
Ez lenne a vége mindennek?
Ez lenne a vége mindennek…" <----> Tya alkotása

Büszkeségem egy darabja..

Nos.. Úgy gondoltam megosztok néhány igazán gyönyörű dolgot veletek, kedves közönség.  Titok, nem titok, el kell árulnom, hogy jó pár szerepjátékos oldalon fenn vagyok és vannak olyan emberek, akik olyan érzéseket váltanak ki belőlem egyetlen hsz-ükkel.. hogy hűű. És szeretném ha tudnák, mennyire büszke vagyok rájuk.. :) 

"..Feléled bennem a védelmező ösztön, ahogy döbbentem figyelem a lesújtó kezet, s hallom a fülnek szinte hallhatatlan reccsenést. Elkerekednek a szemeim, s a sötét, hosszú pillák megrebbennek egy pillanatra, miközben figyelem, miként váj magának utat a hóka bőrön a rubintosan vöröslő vér. Megragadom az ingem, mely betűretlenül, ziláltan, s gyűrötten hull alá, majd meggyűrve az elvékonyodott anyagot, rántom meg. Az anyag szakad, egy hosszabb csíkot tépek le, hogy aztán megfoghassam a kezét, s a sebes részt bepólyálhassam az anyaggal, ezzel megvédve a sebet.
- Engedd meg.. – Nézek rá kérlelőn, miközben körültekerem a kezén az anyagot, s kötöm össze a két végét. Nem hagyhatom, hogy akár csak egy csepp vére is odavesszen, főleg nem miattam! Nem, nem engedhetem meg ezt, nem tudok ezen az apró sérülésen sem csak úgy túllépni, hiszen a világ legdrágább kincsét jelenti Ő a számomra, s ha tehetném, mindig vigyáznék rá, s óvnám, akár a széltől is, feltétlen szeretettel s odaadással, mint ahogy most is. Lehet, hogy csak egy apróság az egész, ahogyan bekötöm a kezét, ráadásul az ingem egy kiszakított darabjával, de mégis.. minden benne van, aminek benne kell lennie. A mozdulatban, a finom, vigyázó érintésekben, a tekintetben, melyet most ráemelek.. Az életem is odaadnám a boldogságodért. 

- Bármit.. bármit megteszek érted. – Reszketeg válaszom határozott pillantással, s elvetemültséggel párosul, mely egyszerre lehet bizsergető s rémisztő. Az őrületbe taszít, ahogyan magához ránt, s közelebb húz. Megakarlak csókolni. Megízlelni újra és újra ajkaid, melyekkel ostorként csapsz le rám, ám legyen bármilyen mély is a seb, sosem tudnálak megvetni. Lábujjhegyen egyensúlyozok, mintha csak a szakadék szélén táncolnék, az valóság és az őrület határán. Összezavarodtam, nem értem, miféle csapdáról beszél, milyen segítségről, de nem is érdekel. Csak Ő, Ő és Ő, semmi más nem fontos. Összerándulok, ahogyan gonosz nevetés harsan, s lehunyom egy pillanatra a szemem, nem hagyva, hogy a könnyek előtörjenek belőlem, hogy végigfussanak az arcomon, még inkább nyilvánvalóbbá téve a gyengeségem, s a szánni való valóm. Hozzásimulok, ám kezeim szigorúan magam mellé szegezem, hiszen nem.. nem érinthetem meg, nem szabad. Csak egy halvány, keserű mosoly fut át az ajkaimon, a kérdését meghallva, de amint szólásra nyílnak a telt ajkak, már ott sincs az imént felfedezett apróság. 
- Mit számít az, hogy élek vagy halok e? A félelemnél csak a magány a rosszabb, mely körülölel a nap minden percében. S ha életem utolsó tette téged boldoggá tenne, örömmel teljesíteném azt. Öngyilkosság. Így hívják, pedig e tettnek semmi köze a gyilkossághoz: nincs vérszomj, nincs szenvedély, csak a halál van, a remény halála. – Még mindig nem tettem le arról, hogy az életem eldobjam magamtól. Belefáradtam az élő létbe, a hosszúra nyúlt, semmitmondó napokba, az emberekbe, a magányba, hogy egyedül csak egyedül.. Miért titkolnám, mi a célom? Miért hazudnék a szemébe, amikor olyan mennyiség lapul a zsebemben, ami majd percekkel később, ha karmaiból szabadultam, átsegítenek a túloldalra? Nem kértem, hogy megmentsem, hogy kihúzzon, s most sem kérem azt, hogy fogja meg a kezem, s rántson vissza a biztos talajra. Nem kérek holmi reményekből, melyeket vérző szívembe ültethet, gondos kertész módjára, hiszen.. nem is ez a célja. – A titkot magammal viszem a túlvilágra. -
Nem fogok neked gondot okozni, nem követlek majd úgy, mint egy árnyékot. Nem foglak imádatommal terhelni, ahogy a jelenlétemmel sem zavarni.. soha, soha többé.

Rettegek. Rettegek attól, mit hoz a holnap, s mi lesz vele. Vajon ha élő létemben nem tudtam őt óvni, majd fentről megtehetem? Vigyázhatok rá, mint egy angyali képben? Ám nem rettegek tőle, s ahogy a szemeimbe néz, nem lát mást, csak végtelen hűséget, s odaadást, no meg szerelmet. Fájóan éles s intenzív szerelmet, melyet az ember életében talán egyszer tapasztalhat meg. Nem szisszenek fel, hogy erősebben szorít, nem tiltakozom, hogy a nyakam egyre hátrább hajlik, s akkor sem ellenkeznék, ha itt és most lelökne a mélységbe, vagy ujjai a nyakamra fonódva szorítanák ki belőlem az élet utolsó leheletét. Számomra már nincs kiút, nincs jövő, nincsenek tervek.. nincs mitől igazán félhetnék. Már eldobtál, már visszautasítottál, ugyan hogyan árthatnál még nekem?

Újabb kérdések tolakodnak elmémbe, hiszen érthetetlen a számomra a tény, hogy pont Ő keres okokat viselkedésemre, hogy miért akartam azt tenni amit.. de nem kérdezek vissza, hiszen nem merek oly pofátlan lenni, hogy ezt tegyem. Szürke pöttyök játszanak a szemeim előtt, s érzem, miként tompul az éles nyíllaló fájdalom a lábamban. Úgy érzem, mentem eszméletemet vesztem, de ragaszkodom az ébrenléthez, most az egyszer, hogy megadhassam neki a választ, melyre oly kíváncsi.
- Nincs miért éljek, s nincs kiért éljek, hiszen akit szívből szeretek, pont olyan hévvel gyűlöl s megvet, mint amivel én bálványozom Őt.. Téged. Mi értelme hát egy üres létnek, ha minden elkövetkezendő lépésed láthatom a másvilágról, s őrizhetem földi életed? Nekem nincs már jövöm ezen a Földön. – Csak egy kongó, üres váza vagyok csupán, egy szánalmas porhüvely, melybe hálni jár a lélek, mégis mit vársz attól a növénytől, mely gondozásra szorul de senki nem ad neki egy csöppnyi vizet? Elgyengülök, s le-le csukódnak a szemhéjaim, s érezhetően elernyednek izmaim, képtelen vagyok tovább tartani magam, s hagyni, hogy rajtam csattanjon a dühe, pedig ha több erőm lenne.. magam kínálkoznék fel eme szerepre, hogy töltse ki rajtam minden negatív gondolatát s érzését." <----> Yo írása :)

Gondolatok 2.0

Már egy ideje tervezem, hogy ismételten csinálok egy bejegyzést, hát eljött az ideje. Nos, a dolgok egészen jól alakulnak, kivétel persze az én görcsös hozzáállásom. Sajnos már olyan régóta tengődöm a szingliség édes börtönében, hogy elszoktam mindenféle komolyabb dologtól. Soha nem paráztam rá a dolgokra, most azonban mégis. Lehet, hogy csak a helyzet furcsa, hogy mi végül is Petivel barátok voltunk, és most .. most ugye.. egy párt alkotunk. Valahogy félek tőle. Vagyis nem tőle, mint embertől, hanem ettől az egésztől. Imádom, tényleg, teljesen elvarázsolt. Vannak pillangóim, ami tök jó, már magában is.. és mégis. Rá vagyok stresszelve az egészre. Félek attól, hogy elrontom ezt az egészet. Az egyik barátom nem értette, hogy miről beszélek. Hogy miért görcsölök a dolgokon. Mert ugye, ha így állsz hozzá, természetes, hogy elrontod. Tényleg igyekszem, csak annyi minden kavarog a fejemben. Hiszen nem vagyok jó nő, nem vagyok szép, nem vagyok csinos.. Soha nem hasonlítottam magam másokhoz, exekhez.. senkihez sem, most mégis megteszem. Félek, hogy egy olyan nőt keres, mint amilyen a barátnőm.. hogy hozzá hasonlít, hogy bennem is őt keresi. Félek, hogy nem vagyok neki elég jó. Nem életre szóló ez a dolog, ezzel tisztában vagyok, nem a nagy ő-t keresem.. csak.. egyszerűen annyira jó volt ez az időszak az életemben, hogy ezt is jól akarom csinálni. Azt sem tudom, hogy mikor volt már ilyen szerencse szériám utoljára. Hiszen levizsgáztam.. felvettek főiskolára, megkaptam a kolit.. ráadásul azt amelyiket akartam. És most itt van ő is.. akivel tök jó, és szeretném, ha nem csak egy hétről szólna. Baj ez? Baj, hogy a legjobbra törekszem? Mondjuk tény, hogy ez az egész helyzet azt mutatja, hogy magamban nem vagyok biztos. Pedig ezzel sosem volt baj.. Most mégis. Eltűnt az önbizalmam és nem tudom hová, hogyan.. -.-
Na mindegy. Valószínűleg csak én bonyolítom túl a dolgokat. Persze lehet, hogy csak azért van ez az egész mert nem érzem biztosnak. Vannak dolgok, amik furcsák a számomra. Pedig, lehet, hogy csak én csinálok ügyet belőle.. tényleg. 
Én az eddigi kapcsolataimban hozzászoktam ahhoz, hogy telefon, sms.. nem az ömlengésig.. szóval nem kell félreérteni. Petinél pl ez nincs meg. Szóval az egy dolog, hogy nem merek neki nagyon írni, nem merem hívni.. de mikor írok sem mindig ír vissza.. és így.. furcsa. Vagy rosszul esik.. vagy nem is tudom, hogy fogalmazzam meg. Így tök jól esne, ha egyszer felhívna telefonon.. vagy mittomén. Csak azért, mert eszébe jutottam. És tényleg nem akarom zaklatni.. de már pár nap és elhúzok. Szóval, jó lenne vele lenni. És a jövőhéten sem fogom tudni elérni, mert megy a Szinre, magyarul nem visz telefont. Hát.. ez van. :( 

Ezen kívül még annyi történt, hogy sikeresen felvettek a kollégiumba. Pont abba, amelyikbe menni akartam. :) Igaz, hogy nem éppen olcsó, de legalább ketten leszünk egy szobában, úgyhogy.. jó lesz. Ráadásul a csajjal már beszéltem msn-en és eléggé aranyosnak tűnik. Fiatal.. ez tény.. pont annyi idős, mint az öcsém.. :o 
Hát majd meglátjuk. Maximum megszereti, ahogy anyáskodom felette, mert valszeg ez fog történni. Jól kijövök a fiatalokkal úgyhogy, ha aranyos és kedves lesz, akkor jól ki fogunk jönni. Mondjuk ha nem lesz normális, akkor is. Max beszólok párszor.. de kétlem, hogy ez az eshetőség fennáll. :) 

Végre találkozni fogok egy csomó régen látott emberrel.. :) Nikivel, Ágival.. a rendőr fiúkkal.. és új arcokat is megismerek. Jajj dejólesz!!!!! :D:D

Zűrzavaros gondolatok

Szóval ahogy a cím is mutatja.. ez van! Természetesen egyáltalán nem meglepő a dolog. Már-már kezdek hozzászokni ahhoz, hogy az én életem bonyolult, és hogy egyszerű soha nem lesz.A holtomiglan pasiról való vágyakat valahogy elfújta a szél.. és helyett jött más. 
Nem mondom.. önző vagyok, voltam. Egyszerűen jól esett a figyelme, a törődése, a szeretete és az egész lénye. Mintha egy lehetőség lenne arra, hogy megnyugodjak. Mégis furcsa. 
Hiszen kihasználtam az érintését, a figyelmét.. magamévá tettem mindent amit adott és bele sem gondoltam abba, hogy vakon belesétálok egy olyan csapdába, ami bizonyos helyzeteket, alap dolgokat teljességgel megváltoztat. Először még úgy voltam vele, hogy egy botlás volt. Elhatároztam, hogy ezt az egész helyzetet nem fogom bonyolítani, hogy bizonyos fokokat a képzeletbeli létrán soha nem fogok megmászni. 
Bírtam 2 hétig..!
Komolyan! Soha nem gondoltam volna, hogy lelkileg és szexuálisan is ennyire fog vonzani. Szinte már elfelejtettem ezeket a dolgokat, hiszen lassan másfél éve élek szingliként. Mostanában csak a plátói dolgok jutottak osztályrészemül. És most jött Ő, berobban az életembe és érzem, hogy elvesztem. Ismételten pillangókat tenyésztek, egyre többet..
Persze ezeket a kellemes dolgokat leszámítva előjöttek a negatív dolgok is. 1 hét sincs és elutazom. Új életet kezdek, másik város, új emberek, a régiekkel való találkozást a minimálisra fogom redukálni. Na nem azért, mert így akarom, hanem azért, mert így kell lennie. A sors pikantériája, hogy mikor én elköltözöm itthonról, mindenki akkor jön haza. -.- Mikor ezelőtt Pestre költöztem, akkor is mindenki akkor jött haza. Na mindegy. 
A nagy kérdés mégis csak az, hogy mi lesz velem egy távkapcsolatban.? Mi lesz velem, ha túlságosan belebonyolódom, és nagyon fog hiányozni?
Azt mondta nem akar másokhoz hasonló cipőben járni. Én sem akarok, az igazat megvallva. És félek!
Igazából nagyon félek. Hiszen ezzel az egésszel konkrétan még egy embert meg fogok bántani. Nem akarom, de a tudta nélkül.. 
Mindenesetre már értem, hogy miért akarta neki elmondani ezt az egészet. Az ígéret és talán én. Vagyis remélem, hogy Én és csak utána az ígéret.
De szeretné..! Engem szeretne..! És ez most boldogsággal tölt el.  Nem is gondoltam volna, hogy egyszer eljutok erre a szintre. Hogy Ő lesz, aki bezsongat! 
Egyesek már egy jó ideje várták, hogy mikor lesz már valami.. Lehet hogy ez ennyire egyértelmű volt, csak én nem vettem észre??! Mondjuk el tudom képzelni, hogy csak én vagyok ilyen vak, és nem veszem észre a dolgokat. -.- 
Jó tény, hogy voltak beszólások a részéről, meg anno a barátnőm részéről is, hogy jó nőnek talál.. de én nem találom magam annak, tehát innentől kezdve.. ezzel nem is foglalkoztam. Meg hát a gond igazából – ami miatt nem is gondoltam erre a dologra – hogy a legjobb barátnőm.. na mindegy. Elértem arra a szintre – bár nem tudom hogy, hogy hoztam össze - hogy már nem érdekel mit gondol, mit szól hozzá. Hiszen nem mindig másra kell gondolni először. Eddig az érdekelt, hogy ő mit fog mondani.. nem érdekel. Hiszen én így, most vagyok boldog és vigyorgós. Nem fogok miatta lemondani erről a hangulatról.

Na de más témáról is ideje beszélni. A kollégiumi jelentkezési lapot sikerült időben elküldenem. Hála az égnek. Viszont eredmény, hogy kapok e kolit, még nincs. Igazán remek, nem tudom meddig akarják húzni az egészet. Kiderült az is, hogy a koli havonta 16.600 ft-ba fog fájni, az pedig igencsak drága. De ha esetleg nem a Mátyásföldit kapom meg, akkor is 10 felett kell számítanom arra, hogy fizetni kell. 
Természetesen, csak hogy jó legyen anyámékkal sem vagyok a toppon. Már megint. Igazából nem meglepő. Na mindegy. 
Valamelyik nap leültünk beszélni. Most már nyíltan is elmondták, hogy mit szeretnének. Az t szeretnék, ha nem mennék főiskolára. Mert nekik erre nincs pénzük. Ugye elmondtam, hogy én munkát fogok keresni, nem várom el, hogy eltartsanak. Soha nem ijedtem meg a munkától, miért ne lehetne pénzem, meg egy normális munkám?! Na mindegy. Mások is dolgoznak a főiskola mellett.. én is megtehetem. Persze erre egyből jött a tromfolás, hogy munka és főiskola az nem megoldás. Nem fogok bemenni az előadásokra, fáradt leszek, nem fogok levizsgázni, tanulni, és kibasznak a picsába. 
Persze azt is elmondták, hogy ők még 5 ezer ft-ot sem fognak tudni adni, hát nah. Micsoda gond. Mikor egy évvel ezelőtt felköltöztem, akkor sem adtak semmit. 20 ezer ft-ból éltem. És találtam munkát, és megéltem .. 
A lényeg, hogy ismét sikerült megbántaniuk. 
Persze soha nincs olyan mondat, vagy éppen helyzet, melyből nem az jönne ki, hogy nekem nem kellene elmennem, nekem halasztanom kéne. Kár hogy nem értik meg, hogy azzal sem jutok előrébb ha itt maradok. Borsod megye.. nincs munka.. 
Itthon nem fogok ülni és semmit tenni.. mert nem. Értelmetlen. 
És még egy évet kibírni, hogy beleszóljanak az életembe..? Nem! Egyedüllétet akarok! Saját életet! Tanulni akarok és dolgozni! Miért olyan nehéz ezt megérteni??!!

Kowalsky meg a Vega - Forradalom Rt.

Én csak egy ág vagyok ezen a fán
Én csak egy fogaskerék a gépben
Én csak egy csepp nem az óceán
De Veled együtt mindent kibír
Én csak egy levél vagyok a fán
És csak egy darab a nagy egészben és csak
Neked mondom el: Veled együtt lehetnénk Hurrikán!

Lehetnénk a kezdet az egy, ami soha nem ér véget
És igen,igen lehetnénk úgy a törvény, hogy ne csak a
Mohóknak érje meg

Nem én vagyok a kezdet és nem én vagyok a vég
Hidd el, hogy Jézusból egy is éppen elég
Nem mondom Neked azt, hogy nem érdekel
Mert lehetnél Te is az, aki itt énekel.

Lehetnénk a csend, hogy ne legyen kínos a fülednek
Nem lenne zavar, ha a szemembe nézel
Kövess és én követlek!

Áldott legyen az, aki minig velünk és átkozott
Az aki keresztbe tesz nekünk
Mert aki nem velünk az ellenünk
Mi vagyunk a vihar aki elnyelünk

Ne legyen köztünk semmi baj
Én bontom a vakolatot omlik a fal
Összeköt minket az élet, a végzet magasba tart

Én csak egy ág vagyok ezen a fán
Én csak egy fogaskerék a gépben
Én csak egy csepp nem az óceán
De Veled együtt mindent kibír
Én csak egy levél vagyok a fán
És csak egy darab a nagy egészben és csak
Neked mondom el: Veled együtt lehetnénk Hurrikán!

Lehetnénk egy máglya szórnánk az igét
A nagyvilágra, és vagy egy-két-há-négy-öt-
Hat-hét évszázadon is át...

Nem én vagyok a pohár, nem én vagyok az üveg
Én az ital vagyok, aki nap mint nap ütlek
Az aki előtt Te nem menekülsz, mert minden
Sarkon az utamba kerülsz

Lehetnénk egy banda, tudod, az a
Színpadra született fajta, amelyik az országúton él
És ha fáradsz majd vezetek én...

Együtt jön majd az irigység és a harag
Van, aki jön, van, aki marad
Én lehetnék hurrikán, aki rendet csinál
Túl minden vitán...

Én csak egy ág vagyok ezen a fán
Én csak egy fogaskerék a gépben
Én csak egy csepp nem az óceán
De Veled együtt mindent kibír
Én csak egy levél vagyok a fán
És csak egy darab a nagy egészben és csak
Neked mondom el: Veled együtt lehetnénk Hurrikán!

Én csak egy ág vagyok ezen a fán
Én csak egy fogaskerék a gépben
Én csak egy csepp nem az óceán
De Veled együtt mindent kibír
Én csak egy levél vagyok a fán
És csak egy darab a nagy egészben és csak
Neked mondom el: Veled együtt lehetnénk Hurrikán!

Én csak egy ág vagyok ezen a fán
Én csak egy fogaskerék a gépben
Én csak egy csepp nem az óceán
De Veled együtt mindent kibír
Én csak egy levél vagyok a fán
És csak egy darab a nagy egészben és csak
Neked mondom el: Veled együtt lehetnénk Hurrikán!

Én csak egy ág vagyok ezen a fán
Én csak egy fogaskerék a gépben
Én csak egy csepp nem az óceán
De Veled együtt mindent kibír
Én csak egy levél vagyok a fán
És csak egy darab a nagy egészben és csak
Neked mondom el: Veled együtt lehetnénk Hurrikán!

White: Rózsaszín Pokol

A frissítő nyári zápor olyan hirtelen jött, mint eddig még soha. Szürke színeivel egy pillanat alatt varázsolta lehangolóvá a természet arany sugarakban fürdőző alakját. 
Hideg van.. 
Milyen furcsa, hogy a dolgok képesek egyik pillanatról a másikra megváltozni.. pont olyan hirtelen, mint ahogy a hőmérséklet is egy perc alatt lehűl.
Vacogó fogakkal állok a hatalmas bérház lerobbant falai előtt. Testem lúdbőrzik, azonban mégsem tágítok, már órákkal ezelőtt felvett pozíciómból. 
Már miért változtatnék a helyzetemen?!
Hiszen Őt várom!
Hiába vagyok tisztába azzal, hogy feleslegesen szenvedek, mégis.. annyira egyértelmű és magától értetődő az a dolog, ami miatt ácsorgok a szakadó esőben.
Szeretem Őt!
Csak egy pillantást vetnék még csillogó szemére.. csak egyetlen egyet..
Ez a kiváltság azonban úgy tűnik, nem jár ki nekem.

- Szóval te vagy Emma barátnője. Gergő vagyok, örülök a találkozásnak! – nyújtja felém a kezét mosolyogva én pedig ott, abban a pillanatban tudtam.. elvesztem. Nézem mélykék íriszét, hosszú fekete szempilláit, melyek azokat a csodálatos lélektükröket keretezik és egy pillanat alatt elfelejtek mindent. 
A zajos külvilágot, az embereket magam körül, még azt is, hogy keze utánam nyúl, az én érintésem után vágyakozik. Nem mondom, hogy könnyen térek magamhoz. A forróság elönti arcomat, majd egy apró pírral kísérve, megragadom kinyújtott jobbját. 
- Őő.. Szia! Dóra vagyok! Tök jó, hogy hallottál már rólam! – szólalok meg halkan és az érzelmek hatására lesütöm a szemem.
- Még szép, hogy hallottam rólad! A húgom már egy hete arról beszél, hogy ide jössz nyaralni a szüleiddel. – mosolyog még mindig és szorítja a kezem. 
Talán ez volt az a pont, mikor tudtam, különleges! Ez volt az a pillanat, mikor az egész világ megállhatott volna, amikor nyugodtan eladtam volna a lelkem az ördögnek, csak azért, hogy ujjai még tovább tartsák kezemet. 
Semmi nem volt fontos abban a pillanatban. Nem volt fontos, hogy az a kézfogás hosszabbra nyúlik, mint kellene.. nem volt fontos, hogy szemeinek sugara pont úgy térképezi fel testem, lelkem mint egy röntgensugár.. hiszen bármi történik, minden hozzá kapcsolódik.
- Hát igen.. már szóltam egy ideje.. 

Kétségbeesetten nézek fel a szürke égboltra. A zápor nem csendesül, igaz számomra már úgyis mindegy. Lábaim lassan gyökeret eresztenek a nedves talajba.
Talán ha még maradok egy kicsit, növekedhet belőlem fa. 
Nem kell, hogy nagy legyek, beérem egy egészen apróval is. Ha most itt maradhatnék, az számomra maga lenne a gyönyör. Hiszen láthatnám őt minden nap. Bekúsznék egyik ágammal az erkélyére, figyelném csendben. Meghallgatnám álmait, vágyait és ha nagyon rosszul érezné magát, csak neki virágoznék. 
Talán akkor észrevenne! Talán akkor látná a szenvedést a szemeimben. 
Hiszen szenvedek, kínlódom! Pont úgy tudnék a fájdalom súlya alatt a porban fetrengeni, mint egy kivert kutya! 
Lassan a könnyeim megállíthatatlanul törnek elő. Vetek egy utolsó pillantást a rozoga bérházra, a játszótérre, ahol először láttam barna tincseit. Némán, zokogva búcsúzom.. nélküle, de nem tőle. 
Hiszen nincs itt, nem hallhatja a fájdalomtól elkorcsosult szavakat, melyeket olyan szívesen kiöklendeznék magamból.
Viszont ha hallaná.. vajon változna valami?
Nem!
Hiszen a sors nem jó időben hozott minket össze. Mit akarhatok én Tőle? Egy 14 éves gyermek egy 23 éves férfitól?
Semmit!

Mint egy lassított felvétel képkocája, olyan tempóban fordulok meg. Még egy utolsó pillantás, egy sós csepp eltűntetése.. és nyúlánk, a fájdalomtól meggörnyedt alakomat elnyeli a házat övező fák sűrűje. 

// Remélem tetszetősek a szösszeneteim.. az elmúlt pár nap gondolatainak köszönhető mindegyik.. és persze Ági-nak.. :) //

White: Szerelem

Ujjaival vadul beletúr göndörödő, szőke tincseimbe, keze a tarkómra siklik, majd egy határozott rántással húzza fejemet egyre közelebb magához. Hiába tiltakoznék, hiába sikítanék, tudom, hogy nem lehet, hogy képtelenség szabadulni ebből a csapdából.
Azonban mégis megpróbálkozom elillanni..!
Öklömmel vadul az arcába csapok, nem törődve az esetleges következményekkel.
Pedig azok várhatóak.. pillanatokon belül.
Szikrázó, már-már villámokat szóró szemével rám néz. Barna írisze szinte hipnotizál és arra kér, hogy maradjak a helyemen, hogy ne fussak sehová, hiszen úgyis felesleges lenne.
A rettegés kiül az arcomra és már sikítanék, mikor ajkaival belém fojtja a kínkeserves próbálkozást. Fogaival szinte őrült módjára marcangolja a számat, a vér fémes ízét érzem a torkomban. Kapálóznék, hevesen tiltakoznék, ha a végtagjaimat nem dermesztené le a félelem. Talán ennek a sokkhatásnak köszönhető, hogy nem teszek semmit. Úgy viselkedem, mint egy marionett bábu. Pont úgy reagálok tetteire, ahogy ő szeretné, ahogy ő akarja. Képtelen vagyok arra, hogy védekezzek. Egy dolgot tudok csak tenni.. hagyni, hogy a megadás és a szégyen könnyei végigfolyjanak arcomon, ezzel is megadva neki az örömöt, a félelemből generált morfium adagját, melyre már azóta vár, amióta betettem ide a lábamat.
Kezével vadul megmarkolja ruhámat, majd egy erőteljes rántással teszi szabaddá mellkasom.
Remegek..
Ujjai immár elhanyagolják hajamat, helyette más tájak felé kalandoznak. Körmeit vadul melleimbe mélyeszti, úgy próbál magának – mert nekem egyáltalán nem – örömet szerezni.
Végre felsikítok! Érzem a fájdalmat, az apró, forró vércsíkot, mely elindul le a testemen, egészen a szoknyám pereméig.
- Hagyd abba! Hagyd abba! Nem érted..?! – zokogom kiabálva, kérlelve, egyre közelebb kerülve hozzá. Azonban sikolyom, fájdalomtól eltorzult arcom látványa egyáltalán nem hatja meg. Elérem, hogy lássam megvillanni hófehér fogát, gúnyos, öntelt mosolyát és lenéző barna szempárját.
- Én mondtam hogy szeretlek, hogy jobb lesz neked is, ha önszántadból leszel az enyém! Hogy velem jó életed lesz.. Te azonban nem akartad! Inkább egy .. egy undorító kis mitugrászt választottál! Pedig én el akartalak venni! Érted már, te kis kurva?! El akartalak venni, mert szeretlek! – szűri a fogai között vádló szavait, ezzel is elérve hogy zokogásban törjek ki. Már nincs értelme a szavaknak, nincs értelme az életnek sem.. Most az ő játékát játsszuk és az ő világában. Egy olyan helyen, egy olyan szituációban, melyből nincs menekvés!
Arca ismét elkomorul, kezeimet a hátam mögött összeköti. Kiélvezve minden egyes pillanatot, fejti le rólam a szoknyát és az alsóneműt. Nem kapkodja el a dolgokat! Azt akarja, hogy a szégyenérzet teljességgel kitöltse lelkemet, hogy a pokol legmélyebb bugyraiba zuhanjak egy pillanat alatt..
Mi tagadás sikerült ezt elérnie. Hiszen ha nem vagyok ennyire elutasító, vagy ha már az elején tisztázom, hogy a közöttünk lévő kapcsolatból barátságon kívül soha nem lehet semmi.. akkor most nem tartanánk itt.. Hibáztam! Óriásit hibáztam!

- Hogy milyen volt az apukád? – nézek az 5 éves fiamra hatalmas szemekkel. Próbálom elrejteni a döbbenet, a régi emlékek gyűlölettel teli érzését előle. Hiszen mit is mondhatnék neki egy ilyen emberről? Nem ő tehet az én hibáimról, az én félresiklott életemről. Nem miatta vannak rémálmaim, nem miatta kell elborzadnom, akárhányszor csak a tükörbe nézek. Körmeinek nyomát még mindig a testemen viselem.. egy béklyó, mely örökre hozzá köt.. akár csak egy gyűrű, vagy a házasság szent köteléke.

- Apukád nagyon szeretett engem.. ! – felelem neki, és mosolygok csillogó barna szemébe. Ujjaimmal finoman végigsimítok hófehér bőrén, apró kezén, majd mit sem törődve azzal mit szól hozzá.. jó anyához híven a karjaimba zárom!

// Ági édesem.. köszönöm.. sokat adott az a "pár" kósza mondat.. :) //

In the End…

Elég sok dolgon vagyok túl az elmúlt napokban. Kissé sokat dolgoztam, megtartottuk a megnyitót, és végre valahára jutott egy szabadnap is a számomra hétfőn.. Megkaptam a papírt a főiskolából, hogy örömmel értesítenek, én felvételt nyertem.. Ebben csak az a szép, hogy a koliról nem írtak semmit. Megtaláltam a neten a kollégiumi portálukat, amin regelni lehet azért, hogy kapjak kolit. Hát, millió próbálkozás, telefonálás után sem enged be, ami azt jelenti, hogy ismételten fel kell hívnom őket. Hiszen egyáltalán nem mindegy, hogy most kapok egy helyet, vagy pedig nem. 

Ezeken kívül egyre jobban kezdem érezni a végét a dolgoknak. Már csak két hetem van, és lassan minden ingó dolog lezárul az életemben. Mintha a világ végére mennék.. mintha egyszerűen felszívódnék örökre.. 

Pár nappal ezelőtt vége lett valaminek. Az egyik oldalon ahol játszottam, a karakterem szerelme búcsút mondott, valószínűleg örökre. Hiszen nem tudja vállalni azt, hogy én egy új életet kezdek, hogy nem lesz időm arra, hogy mindennaposan írjak. A helyzet kísértetesen hasonlít arra az időszakra, mikor lezártam a Nezabar-os fejezetet az életemben. Hiszen ott is megvolt a saját baráti köröm, azok az emberek, akikkel teljességgel megértettük magunkat.. mégis vége lett. 
Igazából tudom, hogy a számára ez egy nehéz döntés volt. Életének szerves része lettem, ott voltam, mikor a gondok elárasztották. Talán én voltam az, akinek anno megállás nélkül kiöntötte a szívét, ha gondjai voltak. Én pedig egyáltalán nem gondolkoztam azon, hogy ellássam e pár jó tanáccsal, kedves szavakkal, megértéssel. Hiszen a szívembe lopta magát tündéri természetével, gyereklány bájával és jólneveltségével. Tudom nem szabad ilyeneket írnom, mégis kiírom, hiszen így gondolom.. :) Barátok lettünk.. és tudom, ha egyszer Baján járok, akkor ő lesz az első akit megkeresek. Hiszen annyira egy hullámhosszra kerültünk, annyit kacagtunk a sok hülyeségen a gép előtt.. el sem tudom képzelni, milyen lesz az, mikor mindez szertefoszlik.. -.-
Persze mindezeket leszámítva nem értettem, hogy miért nem bátor. Hiszen úgy ismertem meg, ezt vártam tőle. Hogy egymaga kiálljon a véleménye a döntése mellett. Fájó pont volt a számomra, mikor az igazságról kellett beszélni, és egy harmadik fél is fültanúja volt mindennek. Nem mintha az a harmadik fél nem tudna semmiről sem, hiszen többet tud ő is, mint más.. mégis furcsa volt. Hagyott egy kis gyomorgörcsöt.. 

És most essen szó arról a bizonyos harmadik félről. Kedves „kisöcsémről” van szó.. :) 
Először is el kell mondanom, hogy mennyire imádom őt is. Ő a másik olyan ember, aki hosszú idő után a szívembe férkőzött. Eléggé magamba fojtó típus vagyok, egy olyan ember, aki nehezen mondja ki a szavakat, neki mégis megtettem. 
Hiszen egy fantasztikus játékos, egy remek ember.. és igazán irigylem a gyönyörű haját. :D Tudom, ezért a mondatért meg fog ölni.. :D 
Eleinte kicsit nehéz volt kiigazodnom rajta, hiszen ő is egy fokig olyan mint én. Nem kürtöli szét a világnak ha bármi baja van, inkább őrlődik. Megtanultam, hogy ilyenkor kénytelen vagyok őt békén hagyni, és idővel.. idővel minden javulni fog. Persze azért elmondtam, hogy ha kell egy váll .. akkor én itt vagyok. 
Lassan, finoman hangolódtunk össze, és most már el sem tudom képzelni azt, hogy nélküle milyen lenne. Imádom a stílusát, az intelligenciáját, a karakánságát, az őszinteségét és azt hogy ha bármi van, mellettem áll. Hála az égnek igazán jó helyen lakik.. ha minden jól megy, akkor meglesz már a kávézó partnerem a nyaralásaim alatt. :) Teljességgel hasonlóak vagyunk, sokszor gondolunk ugyanarra bizonyos helyzetekben, és előfordult nem egyszer, hogy még msn-en is pont ugyanazt írtuk.. hát mi ez, ha nem egy olyan kapcsolat, melynek folytatódnia kell?! :) 

És most egy apró összegzés következik.. nagyon fogtok hiányozni! És remek emberek vagytok! A szüleiteknek csak gratulálni tudok miattatok. Remélem egyszer, ha majd olyan vén leszek, nekem is sikerül összehoznom két hozzátok hasonló karakterű gyerkőcöt.. hmm milyen büszke is lennék rájuk.. :) 

Szóval, nagyon fogtok hiányozni.. és sajnálom, hogy az életem pont ebben a periódusában találkoztunk..