Nos.. Úgy gondoltam megosztok néhány igazán gyönyörű dolgot veletek, kedves közönség. Titok, nem titok, el kell árulnom, hogy jó pár szerepjátékos oldalon fenn vagyok és vannak olyan emberek, akik olyan érzéseket váltanak ki belőlem egyetlen hsz-ükkel.. hogy hűű. És szeretném ha tudnák, mennyire büszke vagyok rájuk.. :)
"..Feléled bennem a védelmező ösztön, ahogy döbbentem figyelem a lesújtó kezet, s hallom a fülnek szinte hallhatatlan reccsenést. Elkerekednek a szemeim, s a sötét, hosszú pillák megrebbennek egy pillanatra, miközben figyelem, miként váj magának utat a hóka bőrön a rubintosan vöröslő vér. Megragadom az ingem, mely betűretlenül, ziláltan, s gyűrötten hull alá, majd meggyűrve az elvékonyodott anyagot, rántom meg. Az anyag szakad, egy hosszabb csíkot tépek le, hogy aztán megfoghassam a kezét, s a sebes részt bepólyálhassam az anyaggal, ezzel megvédve a sebet.
- Engedd meg.. – Nézek rá kérlelőn, miközben körültekerem a kezén az anyagot, s kötöm össze a két végét. Nem hagyhatom, hogy akár csak egy csepp vére is odavesszen, főleg nem miattam! Nem, nem engedhetem meg ezt, nem tudok ezen az apró sérülésen sem csak úgy túllépni, hiszen a világ legdrágább kincsét jelenti Ő a számomra, s ha tehetném, mindig vigyáznék rá, s óvnám, akár a széltől is, feltétlen szeretettel s odaadással, mint ahogy most is. Lehet, hogy csak egy apróság az egész, ahogyan bekötöm a kezét, ráadásul az ingem egy kiszakított darabjával, de mégis.. minden benne van, aminek benne kell lennie. A mozdulatban, a finom, vigyázó érintésekben, a tekintetben, melyet most ráemelek.. Az életem is odaadnám a boldogságodért.
- Bármit.. bármit megteszek érted. – Reszketeg válaszom határozott pillantással, s elvetemültséggel párosul, mely egyszerre lehet bizsergető s rémisztő. Az őrületbe taszít, ahogyan magához ránt, s közelebb húz. Megakarlak csókolni. Megízlelni újra és újra ajkaid, melyekkel ostorként csapsz le rám, ám legyen bármilyen mély is a seb, sosem tudnálak megvetni. Lábujjhegyen egyensúlyozok, mintha csak a szakadék szélén táncolnék, az valóság és az őrület határán. Összezavarodtam, nem értem, miféle csapdáról beszél, milyen segítségről, de nem is érdekel. Csak Ő, Ő és Ő, semmi más nem fontos. Összerándulok, ahogyan gonosz nevetés harsan, s lehunyom egy pillanatra a szemem, nem hagyva, hogy a könnyek előtörjenek belőlem, hogy végigfussanak az arcomon, még inkább nyilvánvalóbbá téve a gyengeségem, s a szánni való valóm. Hozzásimulok, ám kezeim szigorúan magam mellé szegezem, hiszen nem.. nem érinthetem meg, nem szabad. Csak egy halvány, keserű mosoly fut át az ajkaimon, a kérdését meghallva, de amint szólásra nyílnak a telt ajkak, már ott sincs az imént felfedezett apróság.
- Mit számít az, hogy élek vagy halok e? A félelemnél csak a magány a rosszabb, mely körülölel a nap minden percében. S ha életem utolsó tette téged boldoggá tenne, örömmel teljesíteném azt. Öngyilkosság. Így hívják, pedig e tettnek semmi köze a gyilkossághoz: nincs vérszomj, nincs szenvedély, csak a halál van, a remény halála. – Még mindig nem tettem le arról, hogy az életem eldobjam magamtól. Belefáradtam az élő létbe, a hosszúra nyúlt, semmitmondó napokba, az emberekbe, a magányba, hogy egyedül csak egyedül.. Miért titkolnám, mi a célom? Miért hazudnék a szemébe, amikor olyan mennyiség lapul a zsebemben, ami majd percekkel később, ha karmaiból szabadultam, átsegítenek a túloldalra? Nem kértem, hogy megmentsem, hogy kihúzzon, s most sem kérem azt, hogy fogja meg a kezem, s rántson vissza a biztos talajra. Nem kérek holmi reményekből, melyeket vérző szívembe ültethet, gondos kertész módjára, hiszen.. nem is ez a célja. – A titkot magammal viszem a túlvilágra. -
Nem fogok neked gondot okozni, nem követlek majd úgy, mint egy árnyékot. Nem foglak imádatommal terhelni, ahogy a jelenlétemmel sem zavarni.. soha, soha többé.
Rettegek. Rettegek attól, mit hoz a holnap, s mi lesz vele. Vajon ha élő létemben nem tudtam őt óvni, majd fentről megtehetem? Vigyázhatok rá, mint egy angyali képben? Ám nem rettegek tőle, s ahogy a szemeimbe néz, nem lát mást, csak végtelen hűséget, s odaadást, no meg szerelmet. Fájóan éles s intenzív szerelmet, melyet az ember életében talán egyszer tapasztalhat meg. Nem szisszenek fel, hogy erősebben szorít, nem tiltakozom, hogy a nyakam egyre hátrább hajlik, s akkor sem ellenkeznék, ha itt és most lelökne a mélységbe, vagy ujjai a nyakamra fonódva szorítanák ki belőlem az élet utolsó leheletét. Számomra már nincs kiút, nincs jövő, nincsenek tervek.. nincs mitől igazán félhetnék. Már eldobtál, már visszautasítottál, ugyan hogyan árthatnál még nekem?
Újabb kérdések tolakodnak elmémbe, hiszen érthetetlen a számomra a tény, hogy pont Ő keres okokat viselkedésemre, hogy miért akartam azt tenni amit.. de nem kérdezek vissza, hiszen nem merek oly pofátlan lenni, hogy ezt tegyem. Szürke pöttyök játszanak a szemeim előtt, s érzem, miként tompul az éles nyíllaló fájdalom a lábamban. Úgy érzem, mentem eszméletemet vesztem, de ragaszkodom az ébrenléthez, most az egyszer, hogy megadhassam neki a választ, melyre oly kíváncsi.
- Nincs miért éljek, s nincs kiért éljek, hiszen akit szívből szeretek, pont olyan hévvel gyűlöl s megvet, mint amivel én bálványozom Őt.. Téged. Mi értelme hát egy üres létnek, ha minden elkövetkezendő lépésed láthatom a másvilágról, s őrizhetem földi életed? Nekem nincs már jövöm ezen a Földön. – Csak egy kongó, üres váza vagyok csupán, egy szánalmas porhüvely, melybe hálni jár a lélek, mégis mit vársz attól a növénytől, mely gondozásra szorul de senki nem ad neki egy csöppnyi vizet? Elgyengülök, s le-le csukódnak a szemhéjaim, s érezhetően elernyednek izmaim, képtelen vagyok tovább tartani magam, s hagyni, hogy rajtam csattanjon a dühe, pedig ha több erőm lenne.. magam kínálkoznék fel eme szerepre, hogy töltse ki rajtam minden negatív gondolatát s érzését." <----> Yo írása :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése